Őszinte leszek és bevallom, már egy ideje az egyik kedvenc sorozatom a Dark.
Valamelyik nap jutott eszembe, akkor láttam, hogy van ez a mozija Odarnak, a svájci rendezőnek.
Na, gondoltam, ezt mindenképpen megnézem, hogy így már két különálló alkotás után mondjak véleményt Baran bo Odar munkásságáról.
Hajrá, mit is láttam közel két órában?
Mintha Dürrenmatt egy félelmetes és kifejezetten sötét világába csöppentünk volna Baran bo Odar filmjében. Hiszen igazi, vérbő krimiről van szó. Van, ahol van gyilkos és áldozat, és végül kiderül minden, ám a nézőnek nem sok perc jut a katartikus örömből, mielőtt elhatalmasodna rajta valami kesernyés melankólia és kétségbeesés.
Mert nincs föloldozás. Az ember, ha lehet, még kiábrándultabban lép majd ki a moziból a külvilágba, azzal az ijesztő kérdéssel, hogy vajon mit rejtenek az elsötétített ablakok a sokemeletes toronyházakban, hogy vajon mi folyik megannyi zárt ajtó mögött megbúvó elsötétített szobában, hogy miféle szörnyszülöttek élnek a gondosan lenyírt kertekkel körülvett társasházi lakások precízen berendezett nappalijában?
Kitől kell tartanunk a sötét, világítást nélkülöző kis utcákon egy jó pohár sör elfogyasztása után, ha kopogást hallunk a hátunk mögül?
A film végén a kamera ráközelít a bezárt ajtóra, a merev, mozdulatlan kilincsre és aztán azonnal megáll. Nem gondolkozik el, nem akar semmi mást, csak bemutat. Ezt teszi mindvégig. Rengeteg nagytotál, talán egy-két medium close up, de close up egy sincs. A rendező bravúrosan pszichologizál, mert semmit sem akar lenyomni a néző torkán, nincsenek előítéletei, tévképzetei, de még csak ítéletei sem. Azt mondja, a tanulságokat vonjuk le mi magunk, ha van hozzá merszünk.
Emberi sorsokat, vagy inkább emberi reakciókat mutat be a film. Ha nem lenne a feszültséget folyamatosan fenntartó dramaturgiája és csavaros sztorija, akár dokumentumfilm is lehetne. Sallangmentesen meséli el például, hogy hogyan lehet élni azzal a tudattal, hogy egy őrült megerőszakolta és megölte a lányunkat 23 éve, ám sosem tudjuk meg ki volt az, és hogy miért tette.
Amúgy a válasz, hogy természetesen sehogy, csak sodródni az élettel tovább. Hogy meddig lehet elmenni a gyászban, és abban a rettenetes elhatározásban, hogy egy szeretett lény elvesztése után magunk is tulajdonképpen megszűnünk létezni, hogy szándékosan nem lépünk túl a tragédián. Ezeknek a sorstöredékeknek a tükrén át nézve végül éppolyan szerencsétlennek látjuk a halott feleségét elengedni nem tudó, és persze nem is akaró zaklatott rendőrt, mint a betegségével szembenézni képtelen, önsajnáló, hitehagyott és öngyűlölő pedofilt. A szereplők önmagába zártsága, belső, lelki tusájuk a néző számára sajnálni való, olykor attól függetlenül is, hogy pozitív vagy negatív szereplőről van-e szó. Aztán ott van a gyilkos, aki nem bűnhődik és nem szenved. Nem képes mások szenvedését átérezni, épp ezért riasztóan pszichopata, nem mellékesen magányos, épp ezért bármire képes is. A Néma csönd egy gyönyörűen fényképezett, nagyszerű lélektani krimi, tele mély gondolatokkal, igazságokkal, remek színészi alakításokkal és egy olyan erőteljes atmoszférával, mely még napokkal a vetítés után is hatással van a nézőre.
Egy olyan film, amit nem könnyen felejtünk el!
Arra a megállapításra jutottam, hogy Baran bo Odar rendezése zseniális, és Nikolaus Summerer fantasztikusan fényképezte a filmet!
A színészek, Ulrich Thomsen és Wotan Wilke Möhring pedig zseniálisan játszottak.
Kedvenc fotelem már sok jó mozit látott és ez csak egy volt közülük.
70 Néma csönd (2010)
A Néma csöndben a cselekmény több párhuzamos szálon fut, melyek gyújtópontjában két fiatal lány megerőszakolása és meggyilkolása áll. 1986-ban a 11 éves Pia piros... több»
Szereplők: Ulrich Thomsen, Wotan Wilke Möhring, Burghart Klaußner, Anna Lena Klenke, Oliver Stokowski
A Dark zseniális.