Azt hiszem, a megrögzött filmszeretőknek (és még inkább a B filmek rajongóinak) nem szükséges bemutatnunk Christopher Lee-t és Peter Cushingot, hiszen a két brit színész számtalan filmben rémisztgette a kedves nézőket. Azonban jó néhány olyan munkájuk akad, amely jószerével ismeretlen maradt mifelénk, de amely talán külföldön sem annyira tartozik a sokat játszott alkotások közé. A Horror Express furcsa egyvelegét adja többféle műfajnak, ugyanakkor talán éppen ez a tény segíthetett abban, hogy a faék egyszerűségű történet kicsit több legyen annál, mint amire a néző alapvetően számíthat.
A cselekmény nagyjából két mondatban összefoglalható: egy brit tudós, Alexander Saxton (Christopher Lee) egy jégbe fagyott „emberszabásút” akar a transzszibériai expressz segítségével eljuttatni Angliába, ám a különös lény magához tér, és elkezdi legyilkolni a vonat utasait. Ahhoz, hogy Saxton meg tudja állítani a szörnyeteget, össze kell fognia a szintén a vonaton utazó dr. Wellsszel (Peter Cushing), holott egyáltalán nem kedvelik egymást. Látható, hogy nem túl bonyolult meseszövésre számíthat a néző, s első blikkre még talán az sem hihető, hogy ebből az egészből ki lehet hozni egy egész estés filmet, amely ráadásul a maga módján még le is tudja kötni az érdeklődőt. Meglepő lehet, de az alkotók ügyesen keverik a kártyákat, fokozatosan adagolják a feszültséget és az információkat is, a néző a főszereplőkkel párhuzamosan jön rá a rejtély apróbb-nagyobb részleteire. A klasszikus rémfilm keveredik itt a kalandfilmmel, a sci-fivel, a krimivel, a viktoriánus romantikus drámával és a kicsit véresebb horrorral, sőt némi társadalomkritikát is kapunk. Nem szeretném lelőni a film „poénjait”, tessenek megnézni ezt az alkotást, annyit azonban elárulhatok, hogy az „egyszerű” szörnyfilmből több-kevesebb sikerrel idővel a nagyobb költségvetésű alkotásokat is majdnem megszégyenítő, sokrétű produkció lesz. A Horror Express kicsit megelőlegez olyan klasszikusokat, mint az Alien sorozat, vagy éppen A dolog című 1982-es horror (igaz, ez utóbbi egy, talán szintén kevéssé ismert 1951-es film újragondolása is volt), ugyanakkor esetünkben a lényt nem csupán az ösztönös pusztítás vágya hajtja, az alkotók igyekeztek épkézláb háttérsztorit összefabrikálni, bár be kell vallanunk, hogy a „tudományos” kinyilatkoztatások helyenként bugyutácskák. Ugyanakkor viszont a gyilkolási jelenetek hatásosra sikerültek, noha következetlenségeket is tapasztalhatunk (a lény hol csupán a szemeivel öl, hol fojtogatja is az áldozatait, hol folyik a vér a haldoklók szeméből-orrából-szájából, hol nem), de ezeket a gyerekbetegségeket talán elnézhetjük. A film ügyesen operál a klisékkel, egyéni színt tud vinni egy olyan történetbe, amely látszólag nem sok újdonsággal szolgálhat, és viszonylag jól használja ki a klausztrofóbiára hajlamosító bezártság tényét is, amit csak tovább fokoz az a szituáció, hogy egy idő után a szereplők egymással szembeni bizalmatlansága is erősödni kezd. Az angol-spanyol koprodukcióban készült Horror Express sikeresen tudja ellensúlyozni az alacsony költségvetésből fakadó gyengeségeket, hiszen a meglepő húzások mellé egy viszonylag jól összerakott forgatókönyv is társul, a film az első percektől kezdve ügyesen építi fel a fojtogató, félelmetes, komor hangulatot (amit időnként persze némi humor tud oldani, de szerencsére csak olyan mértékben, hogy a film komolyan tudja venni önmagát), s a jelmezekre, díszletekre sem lehet panaszunk, bár azért a „külső” felvételeken sokszor látszik, hogy makettekkel van dolgunk.
A Horror Express másik nagy erénye az, hogy sikerül viszonylag valósnak tűnő figurákat felsorakoztatnia, jóllehet kétségtelen, hogy jóval többet is megtudhattunk volna szereplőkről annál, mint ami kiderült róluk a cselekmény során. A két főszereplő természetesen hozza a tőlük „kötelezően elvárhatót” a színészi játék terén, még ha Cushing esetében talán érződik/látszódik is az, hogy egy személyes tragédia gyötörte meg őt (a forgatást megelőző évben vesztette el a feleségét). Húzónévként sikerült melléjük megnyerni még Telly Savalast is, aki azonban sajnálatos módon csak kevés ideig van jelen a filmben, s az általa játszott figura is eléggé súlytalan marad. Rajtuk kívül nincsenek igazán híres színészek a filmben, ennek ellenére azért, aki jártas a zsánerfilmek világában, az sok „ismert” arcot/nevet fedezhet fel ebben az alkotásban is (George/Jorge Rigaud, Helga Liné, Julio Peña, Alberto de Mendoza, José Canalejas, Ángel del Pozo). A kevéssé ismert spanyol rendező, Eugenio Martín érdemeit is el kell ismernünk, határozottan irányítja a cselekményt és a színészeket, érezhető a filmen, hogy igyekezett egy koherens, jól működő produkciót kihozni az alacsony költségvetésből és a kissé laposnak tűnő sztoriból. És ne feledkezzünk el John Cacavas muzsikájáról sem, sajátos és emlékezetes zenei szösszenetet dobott össze ehhez a filmhez. Noha kétségtelen, hogy a Horror Express nem tökéletes, és Lee, illetve Cushing munkái között sem a legjobb, mindenesetre bőven több tud lenni egy kis költségvetésű, egyszerű sztorira épülő, riasztgatásra szánt szörnyfilmnél. Szerintem a hibái ellenére is élvezhető mű lett ez, és bátran ajánlható mindenkinek, aki arra kíváncsi, milyen lehet egy B kategóriás, de egyénibb stílusú horrorfilm.
