A hetedik utas emlékére! R.I.P. Mr. Stanton!

2023.02.16 22:45 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 716x

5

Harry Dean Stanton valahogy nem volt egy könnyen megjegyezhető arc, de mégis ott volt a nagy dolgok (filmek) közelében, és rengeteg alkotásban szerepelt felejthetetlenül.

Valahogy mindig egy kicsit másmilyen szemmel nézzük azokat a filmeket, melyekről tudjuk, hogy egy-egy hozzánk közel álló színészt talán utolsó alkalommal látunk a nagyvásznon.

Harry Dean Stanton 2017. szeptember 15-én, 91 évesen hunyt el, a film bemutatója után nem sokkal, és több mint hat évtizednyi munkássága alatt olyan klasszikus darabokban is szerepelt, mint a Párizs, Texas, a Nyolcadik utas: a Halál vagy éppen a Halálsoron, de jó eséllyel még azok is belefutott valamelyik alakításába, akiknek egyébként semmit nem mond a neve.

Ez annyira nem is meglepő, hiszen Stanton legjellegzetesebb stílusjegye nem a neve, hanem az elképesztően és érdekesen markáns arca, melyen minden ránc látszólag magában hordozza az évek múlását és keserűségét, persze egyben a tudás és a tisztelet jegyei is, de eközben a tekintete még idős korában is hihetetlenül éles, játékosságra buzdítja a nézőt. Ez a kettősség jelenik meg a Luckyban is, ami olyan, mintha egy az egyben az elhunyt színésznek állítana emlékszobrot, de emellett magáról a történetről sem feledkezik meg.

John Carroll Lynch rendező egy végtelenül egyszerű felütésből indul ki: adott Lucky, a film 91 éves címszereplője, aki egy arizonai poros kisvárosban tengeti a nyugdíjas mindennapjait, bármiféle pulzus-emelkedés nélkül, teljes nyugalomban.

Lucky reggel felkel, jógázik, elmegy a helyi kis étterembe reggelizni, beugrik a boltba vásárolni, tévézik, keresztrejtvényt fejt, majd a nap végén, ha úgy adódik, iszik egyet a legközelebbi kocsmában. Lényegében akár úgy is elképzelhetjük ezt a filmet, mint a Paterson nyugdíjas változatát.

Nem csak a felállás tekintetében, de olyan értelemben is, hogy itt sem teketóriáznak sokat a készítők, rögtön abba a kényelmes mederbe és tempóba terelik a történetet, amiből aztán az egész játékidő alatt nyugodtan és erőteljesen lehet építkezni. Nincsenek igazán kiugró pillanatok a sztori vezetésben, sőt, a vásznon fizikailag szinte nem is elevenedik meg semmi látványos – Lucky belső utazását teljes egészében nekünk kell dekódolni, az egyszerű, de izgalmas párbeszédek vagy a sejtelmes cselekedetek mögött álló indíttatások megfejtése teljesen a mi feladatunk lesz.

Amiben viszont nagyon eltér és egyben el is marad a Lucky a Patersontól, az az egész mű nyugodt rétegezettsége. Amíg az utóbbi esetében mindvégig érezzük, hogy itt valami sokkal mélyebb dolog bújik meg a háttérben, mint amit látunk, addig az előbbivel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy jórészt tényleg a felszínből kell kiindulnunk.

Luckyt nem gyötrik kínzó emlékek és képek, nincsenek rémálmai, csupán a realista nézetei miatt elfogadja mindazt, ami van és létezik, annak meghamisíthatatlan valójában. Akármilyen nehéz is egy film esetében nem nagy jelentést tulajdonítani mindennek, nekünk is erre a rendre visszatérő látásmódra kell és kötelező ráhangolódnunk valahogyan, annak érdekében, hogy ne gondoljuk túl a látottakat, és megértsük a film mondanivalóját.

Akármilyen összetett kérdéseket is tesz fel érintőlegesen a Lucky, valójában egy igencsak minimalista és faék egyszerűségű filmről van szó, amely minden keserédessége ellenére is tökéletesen könnyű néznivaló, és a humort sem veti meg. Gondoskodnak erről a kisváros elmaradhatatlan fura szituációi és alakjai, akik ugyan csak a főszereplő árnyékában mozognak mindvégig, de a legtöbben a kevés játékidőből is sokat tudnak kihozni, mint például Howard (David Lynch), akinek a jelenléte amilyen valószerűtlen, olyannyira érdekes pontja a történteknek, hogy mi lesz a legendás rendező teknősével, Roosevelt elnökkel.

Mindezek persze csak apró színesítő elemei a Luckynak, amiről lehetetlen úgy értekezni, hogy ne térnénk vissza Harry Dean Stantonra, a mozi igazi szívére és lelkére, akinek a tragikus halálát nehéz nem összeegyeztetni a film szomorkás, de mégis felemelő záró képsoraival.

A világ egyik legkarakteresebb színészének történetét muszáj lezárnunk, de Stanton egyik utolsó alakítása teljes joggal keltheti bennünk azt az érzést, hogy az életet minden körülmények között érdemes ünnepelni, és ha úgy látjuk, hogy zsákutcába is kerülünk, mindig van egy olyan másik út, ami új élmények irányába terelhet minket.

Ja, és ne felejtkezzünk el egy másik legendáról, a Fred szerepében játszó Tom Skerrittről sem, aki szintén egy legenda.

Szóval, egy főhajtás a hetedik utasként (is) helytálló színészért, aki nagyon sokat adott nekünk a képernyőn keresztül is.

R.I.P., Mr.Harry Dean Stanton!