Chuck Norris, aki kétszer is elszámolt a végtelenig, és visszafelé is lejátszotta az összes Nintendót!
De fordítsuk komolyra a szót!
Mára már mindennapossá vált, hogy híres világsztárok grasszálnak Budapesten, de Chuck Norris az mégiscsak Chuck Norris, még a végén csúnyán nézne rám, ha azért nem újráznám az ő tiszteletére egy gyerekkori kedvencemet, nevezetesen a Delta Kommandót.
Szeretem az akciófilmeket, bohókás fiatal korom a boldog és érdekes 80-as évekre esett, amikor nem volt hiány akciósztárokból, Arnie és Sly mellett a dobogón helye volt az Chucknak is, aki régen visszavonult már ugyan a filmezéstől (azért az Expendables című filmbe beugrott egyet bulizni, de hát ki nem az akkori csapatból), de még mindig legenda.
Sportolóból lett filmsztár, a sokszoros bajnok harcművész nem kispályázott, első filmjében magával Bruce Lee-vel csapott össze, A sárkány útja sikere után nem volt kérdés, hogy a színész szakmában fogja szétrúgni a rosszfiúk hátsó felét a filmvásznon.
Habár A magányos farkas volt a legikonikusabb szerepe, nekem a Delta Kommandó is nagy kedvencem, úgyhogy nem kevés aggodalommal vágtam bele újra a megtekintésébe, mert féltem, hogy ennyi idő után erősen megrágcsálta az idő vasfoga ezt a jó kis akciófilmet.
És nem, még mindig működnek az egysorosok, Chuck Norris jön, szétrúg és szétlő mindent, megvédi a jókat, látványosan taccsra teszi a rosszakat, miközben Alan Silvestri király és egyben zseniális zenéje szól, és ez még mindig nagyon menő. Érdekesség, hogy a kétórás filmnek csak a legvégén indul be az akció, de akkor nagyon emlékezetesen, viszont ennek ellenére egyáltalán nem volt unalmas addig a játékidő.
Akciófilmhez képest kifejezetten jól sikerült a forgatókönyv is, de azért ennek ellenére természetesen az egysorosok („Aludj szépen, pajtás!”) és a kellőképpen felturbózott kommandós jelenetek maradnak meg a legtöbb néző emlékezetében: jó választás ez a film még mindig egy jó kis retró esti zúzáshoz!
Scott McCoy (Chuck Norris) egy elbaltázott bevetés után teljesen besokall és otthagyja a Delta Kommandót, de nyilván senki sem lepődik meg azon, hogy abban a percben újra visszatér, amikor megtudja, hogy a gonosz arab terroristák eltérítettek egy amerikai gépet, és a megrémült túszokkal egyetemben Bejrútban szállnak le. Nem kell sokáig várni a mentőakcióra, és természetesen a végkifejlet sem kérdéses.
Rengeteg látványos akciójelenet van a filmben, de az én hatalmas nagy kedvencem az, amikor McCoy éppen békésen eszeget, és meglátja a tévében, hogy mi történt?
Egyetlen arcizma sem rándul, csak leteszi a kést és a villát, majd szó nélkül beül a kocsijába és sebtiben elindul a reptérre, ahol természetesen a többiek már várják, mert tudják (vajh honnan?), hogy jönni fog.
Ezért szeretjük Chuck Norrist (vagyis én mindenféleképpen): nem dumál sokat, viszont kőkeményen odacsap; ha valaki bajban van, rá lehet számítani, ő aztán tutira megvéd bennünket mindentől és mindenkitől. Azt most hagyjuk, hogy egyedül tesz rendet jelentős túlerővel szemben, és mire a többiek odaérnek, már csak füstölgő romokat és hullákat találnak, de ő ilyen és kész. Mindenki másnál erős és felesleges túlzásnak tűnne, hogy amikor egy szál motorral (amibe azért beleépítettek pár rakétát) felszerelkezve, szúrós szemmel ránéz a rosszfiúkra, azoknak azonnal gyors pelenkacserére van szükségük, pedig amúgy halálosan veszélyes terroristák, neki elhisszük, mert ő azért mégiscsak Chuck Norris.
A rosszak főnöke neki abszolúte nem ellenfél, de azért kapott maga mellé egy másik legendát, hogy ne csak rá figyeljünk a játékidő alatt. Lee Marvinnak ez volt az utolsó filmje, és természetesen kisujjból kirázta Nick Alexander ezredes nem túlságosan túlbonyolított karakterét, ami már csak azért sem okozhatott hatalmas problémát a számára, mert egykoron katonaként szolgált a második világháborúban.
Emberünk legismertebb szerepe A piszkos tizenkettőben volt, és ő sem ment a szomszédba egy kis keménységért, ami teljesen laza természetességgel párosult, így a kettősük kiválóan működött a hasonszőrű Chuck Norrisszal.
A mellékszereplők között feltűnt Hanna Schyulla, aki a 80-as évek egyik ismert színésznője volt, és hát ugye nálunk forgatta a Miss Arizona című Sándor Pál-filmet, nem is akárkivel, hanem Marcello Mastroiannival.
George Kennedy is feltűnt egy kisebb szerepben (szintén óriási kedvenc), akárcsak Robert Vaughn, és persze ne feledkezzünk el a fő-főgonoszt alakító Robert Forsterről sem.
A történet abszolúte nem lett túlbonyolítva, éppen csak annyi csavar volt benne, hogy fenntartsa a néző érdeklődését, amíg megjön Chuck mester és rendet tesz, rá annyira jellemző módon elég látványosan.
Ennek ellenére gondot fordítottak a forgatókönyvírók a karakterekre (természetesen a műfajhoz képest, azért nem kell shakespeare-i mélységekre gondolni), így azért szorítottunk a túszokért, miközben tudtuk, hogy úgyis ki fognak szabadulni.
Majd persze jön a „hepi end”!
Dübörög a tesztoszteron ebben a nem mostanában készült alkotásban, amelynek természetesen, valljuk be, rengeteg hibája van, de a „cool faktor” még ma is olyan magasan verdesi benne az eget, hogy nem számít.
Nem kell mindig dráma, igenis időnként kell egy jó kis akciófilm, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, és ez a darab még most is kiváló választás, ha nem kell más, csak egy tökéletes kikapcsolódás a mindennapokból.
A nyolcvanas évek nem csak a vígjátékok, hanem az akciófilmek aranykora is volt, ez a műfaji klasszikus pedig ténylegesen kötelező darab, ha van valaki, aki eddig kihagyta volna, nagyon sürgősen pótolja, a többiek pedig nyugodtan újrázzák régi kedvencüket, nem fognak benne csalódni.
Chuck Norris pedig csak számol.
Én pedig a fotelemben kényelmesen fekszem.
69 Delta Kommandó (1986)
akció | dráma | háborús | kaland | thriller
Amikor egy amerikai utasszállító gépet mindenre elszánt palesztin gépeltérítők szereznek meg, az Elnök behívja a kommandósok elsőszámú csapatát, a Delta Kommandót. Az... több»
Szereplők: Chuck Norris, Lee Marvin, Shelley Winters, Kevin Dillon, Hanna Schygulla
