Az 1980-as évek elején az USA-ban tombolni kezdő slasheráradat sorozatban termelte ki a rémisztőbbnél rémisztőbb tömeggyilkosokat, és gyakorlatilag senki sem volt „biztonságban” (legalábbis a filmekben) – főként nem a tinik. Sokukra jellemző volt az „arcnélküliség”, vagy a torz pofa, az eszközökben nem válogattak, motivációjuk pedig gyakran az egyszerű ölési vágy volt. Némelyikük éveken vagy évtizedeken keresztül mészárolta az embereket, másoknak csupán egy film jutott. Az utóbbiak közé tartozik jelen filmünk „főgonosza” is, aki egy tipikus B kategóriás horrorban jutva lehetőséghez azonnal aprítani kezdi a bugyuta tiniket.
A történet sok más filmhez, horrorhoz hasonlóan keretes szerkesztésű: a II. világháború vége felé egy amerikai katona levelet kap a szerelmétől, aki közli vele, hogy szakít. A következő snittben már 1945 nyarán járunk, amikor az új párjával enyelgő leányzót és fiúját egy katonaruhás fantom alaposan keresztülszúrja egy vasvillával. Tekintsünk most el a dolog irreális mivoltától (egy katonaruhába öltözött alak az éjszaka közepén követi a csajt és a pasiját egy kihalt tengerparti részre, ahol nem talál más módot a megölésükre, mint egy vasvillát), viszont kétségtelen, hogy kellőképpen megalapozza a hangulatot a két átdöfött testű fiatal haláltusája és a mindent beterítő vér látványa. Aztán 35 évet előreugrunk az időben: boldog fiatalok készülődnek a szalagavató báljukra, s már sejthetjük, hogy nem sok jóra számíthatunk. 1945 óta nem rendeztek bált a városkában, érthető hát az izgatottság. (Ez a motívum egyébként hasonlít a My Bloody Valentine alapszituációjához, csak jelen esetben az alkotók sajnos nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy a múlt nyomasztó hatását ecseteljék, holott érdekes lett volna legalább valamelyest megmutatni, mit jelent az egy közösség életében, ha egy múltbeli szörnyűség meggátolja a normális életvitelt.) Ahogy az már lenni szokott, valaki természetesen felhasználja ezt az alkalmat arra, hogy ismét terrorizálja a környezetét, s a fiatalok elkezdenek hullani, mint az őszi legyek. (És sajnos itt is megfigyelhető a tipikus buta amcsi tini figurája, gyakorlatilag nem sok értelmes figurát sikerült összehozniuk a történetben az alkotóknak.) Nagyjából menetrendszerűen jönnek a gyilkosságok, az egyetlen meglepő dolog az elhalálozások szokatlan brutalitása lehet: van itt bajonettel keresztülszúrt fejű delikvenstől kezdve a zuhanyzóban vasvillával felkoncolt vagy az úszómedencében elvágott torkú hölgyeményig minden, patakokban ömlik a vér, csonkulnak a testek, halálhörgések és -sikolyok töltik be az éjszakát, miközben a szerencsésebb sorsú fiatalok önfeledten buliznak és tombolnak.
Persze egy idő után a nézőt is foglalkoztatni kezdi a kérdés, hogy ki lehet a tettes. Vajon Rosemary gyilkosa tért vissza, vagy valaki felélesztette a katona figuráját? Habár valószínűleg sokaknak lenne tippje, a forgatókönyv annyiban eredeti, hogy a végén tud némi meglepetéssel szolgálni, talán kevésbé kiszámítható a tettes kiléte. Pam és a barátja, a seriffhelyettes Mark nyomozást indít az ügyben, ami már csak azért is válik sürgőssé, mert Pam is a gyilkos célkeresztjébe kerül. És természetesen nem maradhat el a szaftos finálé sem, egy véres és brutális leszámolás során lepleződik le a gyilkos (sajnos már itt is megfigyelhető az a klisés megoldás, hogy a vadászpuskával meglőtt, majd vasvillával hátba szúrt tettes még mindig virgonckodik, ezt talán nem annyira kellett volna erőltetniük az alkotóknak.)
Az még a kisebbik baj, hogy egy tipikus horrorsztori-vázra húztak fel valami cselekményt a készítők, az a nagyobbik probléma, hogy nagyon B kategóriás lett minden. A történet hemzseg a logikát nélkülöző megoldásoktól, pl. a gyilkos először a kollégium egyik szobájában gyilkol (otthagyva a holttesteket), utána felbukkan a polgármester házában, ahol Pam és Mark is éppen kutakodnak, aztán a városka egy másik részén lévő úszómedencénél öl meg két lányt (az egyiküket később a szintén vélhetően távolabb lévő temetőben találják meg), majd végül visszatér a polgármester házába. Kissé nehezen hihető, hogy ennyit kóvályogna valaki, pláne egyetlen éjszaka alatt. Az alkotók sajnos nem szenteltek elég figyelmet annak sem, hogy a háború hogyan okozhatott személyiségtorzulást a katonánál, hogyan próbálja megbosszulni a tettes a jelenben élőkön a múltban általa elszenvedett traumákat. A figurák eléggé egysíkúak és unalmasak, a legtöbb szereplő lényegében véve csak (potenciális) áldozatként van jelen a történetben, és a színészek is gyengék. (Egyetlen húzónév van csak a filmben, Farley Granger, azonban már az ő csillaga is leáldozóban volt ekkoriban.) A film gyengeségeit egyrészt a brutális és véres jelenetekkel, másrészt az álomszerű, misztikus atmoszférával igyekeztek ellensúlyozni. Az effektekért Tom Savinit dicsérhetjük (persze hozzá kell tennünk, hogy ezek vitték el a forgatási költségek zömét), az operatőri munka pedig a Raoul Lomas művésznéven dolgozó João Fernandes érdeme. A produkcióban elég sok az üresjárat és a klisé, viszont mindezt némileg kompenzálják az imént említett érdemek. A Rosemary gyilkosa egy széteső cselekményű, sokszor logikátlan, de a hangulatával és a szokatlan, már-már szadista erőszak-ábrázolásával némi egyediséget felmutatni képes alkotás, amely, ha nem is feltétlenül tartható örökbecsű klasszikusnak, de a műfaj iránt érdeklődőket lekötheti másfél órára.
