Évente harmincezer eltűnést jelentenek Ausztráliában. Kilencven százalékukat megtalálják, néhányukat soha. A filmet még félelmetesebbé teszi, hogy megtörtént események alapján készítették.

2023.07.11 13:25 Juki-onna Olvasottság: <100x

1

Nem tudom, hogy valós adatokat hallhatunk-e a film elején az eltűnt személyek számáról. Találkoztam már sokkal rosszabb statisztikai adatokkal is. A történetet Ivan Milat sorozatgyilkos rémtettei ihlették, aki hátizsákos turistákra vadászott, szó szerint. 1989 és 1992 között legalább hét túrázót gyilkolt meg a leírások szerint.

Milat a raboskodása alatt mindvégig tagadta, hogy ő lenne az elkövető. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Ausztráliában hatalmas távolságok vannak városok között. Ha a Wolf Creek krátert akarjuk megközelíteni, elképzelhető, hogy akár több száz vagy ezer kilométert is gyalogolnunk kell lakatlan területeken, a semmi közepén, főleg, ha lerobban a kocsink. Ezért nem értem, hogy a kalandvágyó fiataloknak miért nincs sosem B-tervük egy esetleges balesetre.

Mikor fiatal az ember, sokkal vállalkozóbb szellem, csak elindulunk a nagy ismeretlenbe, hogy felfedezzük a világot. Mennyire könnyedén veszünk mindent, és biztosak vagyunk abban, hogy semmi bajunk nem eshet. Zseniális John Jarratt színészi játéka megmentőként, akit lestoppolnak a fiatalok, segítséget kérve tőle. Mennyire megváltozik egyik pillanatról a másikra az arckifejezése. Kedves és segítőkész eleinte, aminek örülnek az áldozatok, aztán egy hirtelen váltás és kezdődik a rémálom. A rendező munkája, hogy az alárendelt és a fölérendelt szereplőkről milyen jellemrajzot tár elénk. A gyilkosunk fölérendelt, a stopposok, vagyis a későbbi áldozatok alárendeltek. A film igen szórakoztató darab és izgalmas is, bár én úgy éreztem, hogy a kínzások terén a rendező (Greg Mclean) nem elég bátor – némi gore jót tett volna neki, főleg, ha hihetünk Ivan Milat gyilkossági történeteinek. Nekem tetszett a film, nem egy erős darab, de egy keddi fülledt estén egy kis izgalmat találhatunk benne.