A titokzatos nindzsák élete sokáig csak fantasy szinten jelent meg a japán mozikban, különösen a filmezés kezdeti időszakában. Leginkább a fantasztikus filmek varázslóihoz hasonlítottak, akik gyakorta villámmal sújtottak le az ellenségeikre. Ez a film hozott változást a róluk kialakult képben. Az új megjelenítés hátterében az állt, hogy a korabeli nindzsa mesterek először voltak hajlandók felfedni filmeseknek a „mesterségük” egyes titkait, megtévesztő praktikáikat vagy a behatolási módok addig rejtett technikáit, amiket az őseik a szamurájok ellen alkalmaztak.
A közönség lelkesen fogadta a váltást, pláne hogy a történetből kiderül, a sinobik éppoly hús-vér emberek, mint bárki más, és a kemény kiképzésük, magas fokú tudásuk ellenére ők sem mentesek az emberi érzelmektől, vagy éppen a hibáktól. A film abban szintén úttörő szerepet vállalt, hogy akkortájt szokatlanul nyersen mutatta be a hadurak korát, annak minden durvaságával, sőt, kegyetlenségével, amikor az ember éppúgy feláldozható „anyag” volt, mint bármely más hadfelszerelés. A szerzők tartózkodtak a túlzásoktól, csak az egyszerű, tényleg kivitelezhető, de annál meglepőbb nindzsatechnikákat vitték a vászonra. Az emberi oldal éppúgy realista. A legendás harcosok nagy önuralommal rendelkeztek, ám nem fából voltak, így ők is megszenvedték az élet hozta tragédiákat. Hitelesek a látott karakterek. Nem csoda, hogy az első történetet számos folytatás követte, Raizo Icsikavát pedig ígéretes kezdőből neves sztárrá emelte. Egyedüli visszásságnak azt mondanám, hogy pár színész néha színpadiasan túljátszotta a szerepét, de még az elviselhetőség határain belül maradtak.
