Csigaveszély

2023.10.02 20:45 Kóborló Olvasottság: <100x

2

Gyerekkorom óta rajongok a horrorfilmekért, hisz jelen produkciónk is teljes mértékben alátámasztja azt a bizonyos elképzelésemet arról, hogy csak az emberi képzelőerő képes megszabni bizonyos témájú filmek elkészítését. Ugyanis ki gondolná azt, hogy a meztelencsigákat is be lehet állítani gonosz és puszitó lényekként. Oké persze én is ismerek olyan horrorfilmeket a 40-es és az 50-es évek derekán gyártott filmes korszakból, ahol a filmkészítők szinte majdhogynem minden élőlényből képesek voltak mutálódott, emberevő szörnyeket kreálni. De könyörgöm, jelen filmünk a 80-as évek végéből származik, és az alapjául szolgáló könyvet is 1982-ben írta Shaun Hutson angol író. Tehát adva van az a kérdés, hogy egy efféle témájú alkotást, lehet-e élvezettel nézni? Jómagam úgy gondolom (hogyha elvárások nélkül ülünk neki), akkor igen, de hogy mit kapunk ezalatt a másfél órás játékidő alatt, az már egy kissé összetettebb dolog.

Már maga a film története orbitális ostobaságnak tűnik, de valahogy mégsem tudok rossz szemmel nézni a forgatókönyvírókra (Ron Gantman és José Antonio Escrivá), hisz ők megtették a kötelezőt, miszerint hogy egy efféle alapból össze tudtak hozni egy végig izgalmas és fordulatos történetmenetet. Bár az is igaz, hogy azért az is igencsak erőteljesen érződik a film történetmenetén, hogy a forgatókönyvírók a már alaposan bejáratott ökológiai katasztrófafilmek alapjaiból építették fel lépésről lépésre, a saját történetük periódusait. Nincs is ezzel semmi gond, hisz régen is így volt, és bőven ezután a film után is még mindig így építik fel az efféle történeteket. Még azt sem rónám fel hibaként a filmnél, hogy rémesek lettek volna a dialógusok, merthogy e téren is egészen elfogadhatónak találtam ezeket. Amin viszont nem feltétlenül tudok túllépni, hogy egyes jelenetek, sokkal inkább hajlanak a burleszk kategóriába, még akkor is, ha mindezeket sok esetben igencsak véresen és néhol akár még brutálisan is tálalták felénk a készítők. Jómagam úgy gondolom, hogy a film rendezője, Juan Piquer Simón (1935–2011) ezzel próbálta ellensúlyozni a történetben rejlő hiányosságokat. Na de ha már némiképp érintettem azt, hogy a Slugs, muerte viscosa című film sok esetben nem finomkodik, akkor nézzük, hogy miként is teljesít a technikai kivitelezések terén.

Számomra egyértelműen ez a legerősebb ütőkártyája a filmnek, hisz egy ilyen történettől vártam volna el a legkevésbé azt, hogy képes lesz meglepni a gore jeleneteivel. Pedig hát pont hogy ez történt ez esetben, és talán csak ezért nem sorolom be én is a trash kategóriába jelen filmünket. Színészi alakítások közül nem tudnék kiemelni senkit sem, mint ahogy sajnos a filmbéli karakterek sem igazán kerültek közel hozzám, pedig hát szép számmal hullanak a filmben (ekkor fel is ötlött bennem az a gondolat, hogy legalább ebben a produkcióban nem az történik, mint az 1972-es Békák című filmben, ahol szinte senki nem esik áldozatul a címet adó élőlényeknek).

Mindent egybevéve egy igazi különlegességként fogom számontartani eme filmet, ami ha néhol le tudta volna rázni magáról a történet egyes logikátlanságait, akkor akár még a négy csillagot is megérdemelte volna tőlem, de így marad a három csillag.