Stephen King regényeiből számtalan remek mozi született, de még ezek közül is kiemelkedik néhány. Ilyen A remény rabjai is, amely kétségtelenül az egyik legjobb filmadaptáció a híres író műveiből. Persze ebben is akadnak megmagyarázandó részletek. Mondjuk az, hogy miért nem hallotta senki, ahogy Andy szó szerint éveken keresztül alagutat ás?
Ezzel kapcsolatban a rajongók évek óta igyekeznek meggyőzni egymást a saját verziójukról. Amiben mindenki egyetérthet, hogy Andy Dufrense nagyon okosan és még türelmesebben játszotta ki a kártyáit. Amikor bekerült a börtönbe, az első éveiben még ő is ki volt téve az odabent jellemző zaklatásoknak és erőszaknak. Ám szép apránként sikerült összebarátkoznia nem csak a rabtársai egy részével, de az őrökkel is. Sőt, segített a börtönigazgatónak elrendezni a pénzügyi malőrjeit, hiszen Andynek épp ez volt a szakmája.
Így Andy szép lassan előlépett a börtön mintarabjává, akiről eleve senki sem feltételezné, hogy valami csalafintaság járna a fejében. Emellett az, hogy jó viszonyt alakított ki az őrökkel és a börtön vezetésével, lehetővé tette, hogy soha senki ne akarja levetetni a cellájra faláról a Raquel Welch posztert, ami történetesen az apránként kiásott alagút bejáratát rejtette. Az is fontos tényező volt a megítélésében, hogy önkéntes munkát vállalt a börtön könyvtárában.
Az alagutat egy apró szerszámmal nagyon lassan, szinte centiről centire ásta ki, ami ebben a formában nem igazán jár zajjal. A kitermelt földet pedig észrevétlenül szétszórta az udvaron. Így ezt a jelet sem feltétlenül kellett észrevennie bárkinek is.
De persze az sem zárható ki, hogy a rabtársai közül néhányan tudták, hogy mire készül, kiszúrhatták a mesterkedését. Csak épp úgy voltak vele, hogy egy ilyen szigorúan őrzött börtönben ez eleve halva született ötlet, így nem foglalkoztak vele.
