Jean-Paul Belmondo, a robusztus színész, akit boxoló orra, érzéki ajkai és cinikus szemlélete a francia újhullámban a fiatalkori elidegenedés bálványozott megtestesítőjévé tett. Belmondo Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmjével robbant be a francia filmvilágba. Életének 88. évében távozott, 2021. szeptember 6-án.
Humphrey Bogarthoz, Marlon Brandóhoz és James Deanhez - három amerikai színészhez, akikhez gyakran hasonlították - hasonlóan Belmondo is azzal alapozta meg hírnevét, amikor kemény, érzéketlen, sőt antiszociális, a polgári társadalomtól elszakadt karaktereket játszott. Később, Franciaország egyik vezető sztárjaként, közönségbarátabb szerepeket vállalt, de anélkül, hogy teljesen feladta volna karakterének kulcsfontosságú részévé vált pimaszságát.
Bogarthoz hasonlóan Belmondo is szikárságot és néha forrongó dühöt vitt a vászonra, reális ellenpontot képezve a hagyományosabban jóképű romantikus sztárokkal szemben. Deanhez hasonlóan ő is korának egyik legszélesebb körben utánzott popkulturális figurája lett. Brandóhoz hasonlóan ő is gyakran elutasította a filmkészítők nagyképűségét és önhittségét.
"James Dean óta egyetlen színész sem keltett ilyen intenzív azonosulást" - írta Eugene Archer 1965-ben a The New York Timesban - "Dean megidézte a lázadó kamaszkori impulzust, amely éppoly heves volt, mint amilyen indokolatlan, a modern világ frusztrációinak erőszakos kinövése."
"Belmondo a fiatalkori elutasítás későbbi megnyilvánulása - és még nyugtalanítóbb. A szülei által teremtett társadalomtól való elszakadása teljes. Cinikus mosollyal fogadja a korrupciót, még csak nem is küzd. Teljesen magára van utalva, hogy megszerezze, amit csak tud, amíg csak teheti. A Belmondo-típus mindenre képes."
A Kifulladásig című film főszerepét azonnal trendteremtőnek ismerték el; a későbbi utánzók csak megerősítették jelentőségét. Belmondo rakoncátlan hajkoronája, ahogyan a cigarettafüst kanyargó hálóján keresztül nézte a világot, és ahogyan megszállottan masszírozta vastag ajkait a hüvelykujjával, olyan élénk és szuggesztív momentumok voltak, hogy hamarosan a lázadás globális jelképeivé váltak.
Belmondo 26, Godard pedig 28 éves volt, amikor a Kifulladásig készült. A film François Truffaut, a nouvelle vague másik ikonjának ötlete alapján készült, és forgatókönyv nélkül kezdték el forgatni Párizsban. Godard kézi kamerát használt - kivéve az utcai jeleneteket, amikor néha egy kölcsönkapott kerekesszékre szerelte a kamerát -, és hagyta, hogy mindenki improvizáljon.
Az így készült film nyers és rosszul formált volt, de olyan érzelmi őszinteséggel és valósághűséggel rendelkezett, ami kiemelkedővé tette. A mainstream kritikusok közül sokan nem tudták, hogy mit kezdjenek vele.
Sok kritikus túl erősnek találta Belmondo amorális antihősét. Mások viszont olyan nyers igazságosságot és tematikus merészséget találtak a szerepben, amely ellentétben áll a hollywoodi stúdiókból érkező alkotások többségével.
Nyugtalan és egy kicsit unott
Belmondo a Kifulladásig után egy sor ünnepelt szerepet játszott más újhullámos rendezőknek, és hamarosan széles körben a mozgalom vezető tolmácsolójának tekintették - bár a későbbi években azt mondta az interjúiben, hogy a legintellektuálisabb törekvések közül néhány, amelyekben részt vett, untatta őt.
Amikor Peter Brook Moderato cantabile (1960) című filmjében Jeanne Moreau partnereként egy acélmunkást alakított, azt mondta, hogy Marguerite Duras francia írónő forgatókönyve túl intellektuális volt az ő ízlésének.
Szereplőtársának, Sophia Lorennek segített Oscar-díjat nyerni Vittorio De Sica Egy asszony meg a lánya (1961) című, a második világháború idején játszódó drámájában, amelyben egy fiatal kommunista értelmiségit alakított a hegyvidéki Közép-Olaszországban. A hatvanas évek közepére azonban már megviselte, hogy filmről filmre játszotta a fiatal antihőst.
"Sokszor volt, hogy egy csajjal voltam kint, és valami kölyök rosszat akart nekem csinálni" - mondta Belmondo egy interjúban - "Megküzdöttem velük. Most ugyanez a helyzet. Mindenki azt akarja mondani, hogy laposra verte Belmondót".
A fordulópontot Philippe de Broca Riói kaland című 1964-es, túlzó kémthrillere hozte el, amely egyfajta James Bond paródia volt. A közönség imádta, és imádták benne Belmondót. És ami még fontosabb, Belmondo imádott szerepelni a filmben.
Pályája későbbi szakaszában Belmondo vállat vont a sikerei kapcsán és szerényebbé vált. Azonban a hatvanas években, a kasszasikerek csúcsán minden volt, csak szerény nem. Egy 1966-ban Rex Reed filmkritikusnak adott interjújában szinte gúnyolódott az amerikai rajongókon, akik sorban álltak a filmjeiért:
"Nem hibáztatom őket" - mondta, miközben szivarra gyújtott, és hosszú lábait kinyújtóztatta a velencei Harry's Bar egyik asztala alatt - "Megéri sorban állni, hogy láthassanak."
Ekkorra már arról szóltak a pletykák, hogy annak ellenére, hogy 1955 óta házas volt Elodie Constantin egykori balerinával, Belmondónak más nőkkel is viszonya volt.
"Nézze, én még csak 32 éves vagyok" - mondta ugyanebben az interjúban - "Nem vagyok halott. És kérem, ne feledje, francia vagyok. Idén boldog házasságban élek, de jövőre? Ki tudja?"
Egy évvel később a házasság válással végződött. Belmondónak három gyermeke született Constantintól. A legidősebb, Patricia 1994-ben egy tűzvészben meghalt, de a kisebbik lányuk, Florence és egy fiuk, Paul túlélte őt.
A válás a pletykák szerint Belmondo és egyik színésztársa, Ursula Andress románca miatt történt. A színész és Andress a válás után is hosszan együtt maradtak még.
Egy párizsi gyerekkor
Jean-Paul Belmondo 1933. április 9-én született Párizs középosztálybeli külvárosában, Neuilly-sur-Seine-ben. Gyermekkorában családja a Szajna bal partjára költözött, és a Montparnasse és Saint-Germain-des-Prés környéki negyedekben nőtt fel. Apja, Paul Belmondo, aki Algírban született olasz származású családban, nagyra becsült szobrász volt. Később azt mondta az interjúkban, hogy fia viharos természetű volt, aki gyakran keveredett verekedésekbe, és rosszul teljesített az iskolában.
A fiút édesanyja, Madeline Rainaud-Richard, arra ösztökélte, hogy jobban teljesítsen, de ő ellenállt, emlékezett vissza később maga Belmondo. Végül tinédzserként teljesen kimaradt az iskolából. 16 évesen lelkes amatőr bokszoló lett (bár híres orrcsonttörése nem egy szervezett meccsből, hanem egy játszótéri balhéból származott), és csak akkor hagyta abba, amikor a színészet felé fordult.
"Akkor hagytam abba, amikor a tükörben látott arcom kezdett megváltozni" - mondta.
Néhány évig, 20 éves koráig a szülei fizették a színészi órákat egy magán konzervatóriumban. Egy hat hónapos algériai katonai szolgálat után 1953-ban visszatért Párizsba, és felvették a Conservatoire National d'Art Dramatique-ba, ahol három évig tanult. A konzervatív iskola nem tudott mit kezdeni a szemtelen fiatalemberrel, aki egy Molière-darabban zsebre dugott kézzel sétált a színpadra.
Amikor 1956-ban, a diplomaosztón Belmondo csak egy dicsérő oklevelet kapott a tanáraitól, a többi diák a vállára emelte és kivitte a színházból, miközben obszcén gesztust villantott a tanári karnak.
Belmondóról azt mondták, hogy minden extravagáns viselkedése és alkalmi ökölharcai ellenére tökéletes profi volt a forgatáson. Bár a későbbi években is dolgozott néha-néha az új hullám nagy rendezőivel - leginkább Truffaut-val a A Mississippi szirénje (1969) című filmben -, energiái nagy részét a mainstream kedvencek felé fordította. Az 1960-as évek közepe után számos filmjét saját produkciós cége készítette.
Belmondo egyre inkább a népszerű kalandfilmekről, általában komikus thrillerekről vált ismertté. És híres lett a bonyolult kaszkadőrmutatványairól, amelyek jó részét ő maga végezte. Felhőkarcolókról lógott le, száguldó vonatokon ugrált át, autókat hajtott le a hegyoldalról. Színésztársai szerint szinte rettenthetetlennek tűnt.
Az egyik dél-amerikai jelenet forgatása közben figyelmeztették, hogy egy folyó, amelybe egy jelenet kedvéért belevetette magát, tele van mérges kígyókkal és piranhákkal. Belmondo megragadott egy darab húst, és belevágta a zavaros vízbe. Amikor semmi sem történt, beleugrott, és leforgatta a jelenetet. Azt mondta, úgy döntött: "Mi a fene, ha ezt nem rágják meg, akkor engem sem fognak megenni."
Végül egy sérülés a Montreali bankrablás forgatásán 1985-ben, 52 évesen arra kényszerítette, hogy a kaszkadőrökre bízza a mutatványokat.
Hollywood nem volt neki való
A Belmondo-kultusz mindvégig fennmaradt, bár inkább Franciaországban, mint világszerte. Francia rajongói a Bébel (ejtsd: bay-BELL) becenevén ismerték.
Nem számított a jelenet, nem számítottak a társszereplők, bármilyen zűrzavar tört is ki a vásznon, Belmondo mindig képes volt nyugodtnak, hűvös tekintetűnek tűnni, mintha inkább szórakoztatta, mint izgatta volna a körülötte zajló balhé. Akciószerepeibe egy csipetnyi komédiát, komikus szerepeibe pedig egy csipetnyi veszélyt vitt; az 1980-as évek amerikai akciósorozataiban, például a Die Hardban is el tudnánk képzelni őt a vonakodó, okoskodó hős szerepében, de Belmondo soha nem ment át Hollywoodba, nagyrészt azért, mert nem akart.
"Miért bonyolítanám az életemet?" - mondta - "Túl hülye vagyok ahhoz, hogy megtanuljam a nyelvet, és csak katasztrófa lenne belőle."
1989-ben Claude Lelouch Egy elkényeztetett gyermek utazása című filmjében nyújtott alakításáért megkapta a legjobb színésznek járó Cesar-díjat, az Oscar-díj francia megfelelőjét. Ebben egy középkorú iparmágnást játszott, aki megrendezi a halálát, majd körbehajózza a világot.
Ekkorra már lelassította frenetikus tempóját, az 1980-as években mindössze kilenc filmet készített, szemben az 1960-as évek 41 és az 1970-es évek 16 filmjével. A '90-es években még jobban visszavett a tempóból, amikor is csak hat filmet készített, de ez részben egy megkésett karrierváltásnak volt köszönhető.
Belmondo 1959 óta nem szerepelt élő produkcióban, amikor 1987-ben visszatért a színházba. Különösen nagy sikert aratott a Cyrano de Bergerac szerepében 1990-ben, Párizsban, amikor is minden jegy elkelt.
Egy 2001-es agyvérzés azonban arra kényszerítette, hogy abbahagyja a munkát. Csak nyolc évvel később állt újra a kamerák elé, amikor az Egy ember és kutyája című filmet forgatta. A 2009-ben bemutatott film egy idős úr történetét meséli el, aki hűséges kutyája kíséretében hirtelen otthon nélkül találja magát.
Idősebb korában, amikor az egyik interjú során megkérdezték tőle, hogy mivel magyarázza tartós népszerűségét, különösen a nők körében, Belmondo a szokásos laza vállrándítással válaszolt:
"A pokolba is, mindenki tudja, hogy egy csúnya fickó, akinek jó szövege van, megkapja a csajokat" - mondta.