A 7 vérfagyasztó nap lebilincselő thriller, amelyet valós esemény, a valaha volt egyik legmerészebb túszszabadító akció ihletett. 1976 nyarán az Air France Tel Avivból Párizsba tartó járatát eltérítette négy támadó, két palesztin és két szélsőbaloldali német radikális. A repülő néhány kitérő után az ugandai Entebbe repülőterének egyik használaton kívüli termináljához érkezett, a rémült utasok pedig bábuk lettek egy életveszélyes politikai játékban. Ahogy egyre halványodott a remény, hogy sikerül tárgyalások útján megoldást találni a krízisre, az izraeli kormány szokatlan tervet dolgozott ki a túszok kiszabadítására.
A 7 vérfagyasztó nap izgalmakkal teli akciófilm – sőt, több is annál: történelmi hitelességgel mutatja be a nemzetközi válságot, amelyet feszült figyelemmel követett az egész világ.
Szinopszis
Amikor 1976. június 27-én négy gépeltérítő átveszi a hatalmat az Air France Tel Avivból Párizsba tartó járatán, a fedélzeten lévő 248 utasnak fogalma sincs azokról a megpróbáltatásokról, amelyek várnak rájuk. A négy közül két támadó a radikális Palesztin Felszabadítási Népfront tagja, míg a másik kettő, Wilfried Böse (Daniel Brühl) és Brigitte Kuhlmann (Rosamund Pike) a palesztin üggyel szimpatizáló, német szélsőbaloldali radikálisok.
Eközben Jeruzsálemben Jichak Rabin (Lior Ashkenazi) éppen egy feszült megbeszélésen vesz részt az ország egekbe szökő hadügyi költségvetéséről, amikor hírt kap a gépeltérítésről. A kabinetülés gyors feloszlatása ő és Simon Peresz védelmi miniszter (Eddie Marsan) már arról tárgyal, mi legyen Izrael válasza. Peresz arról győzködi Rabint, hogy ne tárgyaljon a gépeltérítőkkel, akik 5 millió dollárt és több mint 50 bebörtönzött palesztin militáns szabadengedését követelik. A tárgyalás helyett fedett katonai megoldást javasol.
Az eltérített gépet a terroristák az ugandai Entebbe repülőterére irányítják, ahol az ország diktátora, Idi Amin (Nonso Anozie) támogatására is számíthatnak. A használaton kívüli terminálban a foglyokat a felfegyverzett gépeltérítők nemzetiségek szerint választják szét, az izraelieket külön szobába zárva.
A túszok családjainak részéről egyre nagyobb a nyomás, a terroristák teljesítetlen követelései miatt pedig vérfürdő fenyeget, ezért Rabin jóváhagy egy vakmerő mentőakciót. A merész terv a töredék másodpercekig pontos időzítést és a szomszédos ország együttműködését követeli meg, és természetesen a meglepetés erejére is számít.
Ahogy közeledik a kitűzött határidő és nő a feszültség, az izraeli kommandó elitosztaga Entebbe felé száguld, hogy merész és példa nélküli kísérletet tegyen a túszok kiszabadítására, mielőtt túl késő lenne.
JOSÉ PADILHA, a 7 vérfagyasztó nap rendezőjének nyilatkozata
Az entebbei rajtaütés – ünnepelt katonai sikere mellett – számos akaratlan következménnyel járt, közülük néhánynak komoly történelmi jelentősége van. Például Benjámin Netanjahu saját elmondása szerint azért lépett a köz szolgálatába, hogy ezzel is emlékezzen fivérére, Joni Netanjahura, aki a művelet elitosztagának parancsnoka volt és életét vesztette a rajtaütésben. Úgy gondolom, Joni hősi halála és maga a katonai művelet is alakította Netanjahu politikai pályafutását és elveit.
Filmem, a 7 vérfagyasztó nap két párhuzamos történetet mesél el a rajtaütésről: egyrészt látjuk a túszok és a terroristák történetét, azt, hogyan változik a mentális állapotuk az idő előrehaladtával, másrészt betekinthetünk a vitába, amelyet a gépeltérítés gerjesztett az izraeli kormányon belül, megismerhetjük az ellentétes álláspontokat, amelyeket a tárgyalást alapból elutasító Simon Peresz védelmi miniszter és a tárgyalást létező alternatívának tekintő Jichak Rabin képviselt.
Az első történetszál azért keltette fel az érdeklődésemet, mert az Entebbében történtek ellentmondanak annak a képnek, ahogy általában a gépeltérítőket ábrázolni szokták. Saul David brit professzor a katonai akcióról szóló könyvében azt írja, amit nekünk több egykori túsz is megerősített (köztük Jacques Lemoine, az Air France 139-es járatának fedélzeti mérnöke): 1. a túszokkal töltött idő után legalább egy gépeltérítő elkezdett kritikusan gondolkozni a saját akciójáról, 2. a művelet katonai sikerében az is közrejátszott, hogy a gépeltérítők, Böse hatására, nem a túszok meggyilkolását tekintették elsőrendű fontosságúnak, amikor rájöttek, hogy közelednek az izraeliek.
A professzor könyvét olvasva egyre többet gondolkodtam azon, hogyan hatottak a túszok a gépeltérítőkre, hogyan érték el, hogy néhányuk megkérdőjelezze az elveit. Vajon arról van szó, hogy a katonai sikernek a túszok maguk is részesei? Számomra ez egy olyan kérdés volt, amiben érdemes volt elmerülni.
A film másik történetszála az izraeli és palesztin politikai vezetők egyik legfontosabb problémáját járja körül, a tárgyalás politikai jelentőségét. Ha elolvassuk az akkori izraeli kormányülések jegyzőkönyvét vagy beszélünk olyanokkal, akik jelen voltak, az derül ki, hogy kétféle problémával kellett szembenéznie Peresznek és Rabinnak. Először is megoldást kellett találniuk arra a problémára, hogyan mentik meg a túszok életét. Másodszor pedig azt is figyelembe kellett venniük, hogy a gépeltérítés kimenetele hogyan befolyásolhatja más terroristacsoportok esetleges jövőbeli akcióit izraeliek ellen. És volt egy harmadik probléma is. Az izraeliek nagy része akkoriban ellenezte a tárgyalásokat, Rabinnak és Peresznek pedig arra is gondolnia kellett, hogy ha a tárgyalást választják, az hogyan alakíthatja politikai pályafutásuk jövőjét. Ha Peresz vállalható katonai alternatívát ajánl Rabinnak, de Rabin mégis a tárgyalást választja, ezzel Peresz hatalmas előnybe kerülne riválisával szemben. Megfordítva pedig: ha Rabin életképes katonai alternatíva hiányában választaná végül a tárgyalást, az előny nála lenne. Fontos megjegyeznünk, hogy Rabin úgy hagyta jóvá a katonai műveletet, hogy komoly kétségei voltak a siker lehetőségével kapcsolatban. És a jobbkezét, Amos Eirant megkérte, hogy készítse el a lemondólevelének vázlatát.
1976-ban az a hét nap olyan kérdésekre irányította a reflektorfényt, amelyekkel ma is szembe kell néznünk. Több évtizednyi izraeli–palesztin-tárgyalás ellenére miért az a helyzet ma is, hogy a keményvonalas álláspont a politikailag biztonságos út a konfliktus mindkét oldali résztvevőinek? Szerintem az a válasz, hogy mindkét nép állandósult félelemben él, így az államot könnyen manipulálják a politikusok és a vallási vezetők, akik abban a szerepben tetszelegnek, hogy ők meg tudják védeni a népüket az „ellenségtől”. Ironikus, mégis igaz: ha egy izraeli katona bevetésre indul a palesztin fegyveresek ellen, akkor az egy bátor cselekedet. De az izraeli és palesztin politikusok részéről az lenne a valódi bátorság, ha tárgyalnának. Ez tragikus megerősítést nyert Jichak Rabin meggyilkolásával egy Oslói Egyezményt támogató gyűlés végén. A Rabin meggyilkolása előtti hetekben néhány izraeli politikus olyan nyíltan foglalt állást a tárgyalások ellen, hogy három ciszjordániai rabbi egészen addig elment, hogy azt sugallták, elfogadható lenne megölni Rabint.
A produkcióról
A két elismert rendező, Tim Bevan és Kate Solomon nem saját elhatározásból lettek a valóban megtörtént terrorcselekmények filmes feldolgozásának szakértői – egyszerűen csak így alakult. Tíz évvel azután, hogy tető alá hozták az Oscar-jelölt A United 93-as című filmet, az alkotópáros ismét egy tényeken alapuló, utasszállító repülőgép eltérítéséről szóló mozin dolgozott. Ezúttal az Air France 139-es járatának emlékezetes története került érdeklődésük középpontjába: a repülőgépet 1976-ban térítették el terroristák, túszaikat sakkban tartva az ugandai Entebbe repülőtéren várták a váltságdíjat.
„Ron Halpern keresett meg minket a Studiocanal képviseletében – emlékszik vissza Bevan. – Azt mondta, szerinte ebből az eseményből izgalmas filmet lehet készíteni.”
Halpern eredeti elképzelése az volt, hogy a történetet a francia pilóták szemszögéből meséli el, ezért Solomon Franciaországba utazott, hogy interjút készítsen az egykori repülős csapat több tagjával, például Jacques Lemoine mérnökkel, akit a filmben Denis Ménochet alakít. „Amikor Jacques mesélt arról a hétről, amit Entebbében töltött – meséli a producer –, tudtam, hogy valami nagyon izgalmasat találtunk.”
Solomon arra különösen élesen emlékszik, hogy Lemoine arról a kulcsfontosságú pillanatról is beszélt, amikor ő és a többi túsz a padlón feküdt és a gépeltérítők ott voltak velük, a terminálban: „Ahol feküdt, az nagyon közel volt Wilfried Böséhez, a német terroristához, miközben az izraeli kommandók egyre jobban megközelítették őket. Kívülről már behallatszottak a lövések. Azt mesélte, találkozott a tekintete Böséével, aki elfordította a fegyverét és azt mondta neki, maradjon a földön. Ebben a pillanatban jöhetett rá Böse, aki akkor már egy hetet töltött a túszokkal, hogy képtelen megölni őket. Ez egy hallatlanul érdekes felismerésnek tűnt számomra.”
Ahogy mélyebbre ástak az 1976-os eseményekben, Bevan és Solomon kezdtek arra hajlani, hogy lehet egy még izgalmasabb megközelítése is a történetnek. „Nagyon sok történelmi adat áll a rendelkezésünkre arról, mi is történt, és ezek különböző nézőpontokból írják le a történetet – magyarázza Bevan. – Például ott a gépeltérítők nézőpontja, az izraeli politikusoké és az ugandaiaké is. Ezért prizmaszerűen is be tudtuk mutatni ezt a nagyon is összetett sztorit.”
Bár a korábbi, terrorizmusról készített filmjével nagy sikert ért el, Solomon nem volt biztos benne, hogy ismét egy ilyen emberpróbáló témához szeretne nyúlni. „Amikor először találkoztam a film ötletével, az ösztönös reakcióm az volt, hogy nem akarok még egy gépeltérítős mozit csinálni – mondja a producer. – Végül azért kezdett mégis érdekelni, mert rájöttem, mennyire más ez a projekt, mint A United 93-as volt. Most ugyanis sokkal nagyobb léptékben kellett fogalmaznunk, még azt is filmre kellett vinnünk, mi történt a színfalak mögött Jichak Rabin és Simon Peresz között. És sokkal hosszabb időt is ölel fel a film, hiszen A United 93-as története rövid idő alatt játszódik, az entebbei események pedig egy egész hétig húzódtak.”
Bevan rámutat egy másik különbségre is a két film között: „ez a történelmi esemény egy hátborzongató mentőakcióval végződött, és a filmben végig efelé az izgalmas végkifejlet felé száguldunk.”
Arra, hogy a kiterjedt kutatómunka eredményéből forgatókönyv szülessen, a producerek Gregory Burke forgatókönyvírót kérték fel, aki a ’71 című történelmi, Észak-Írországban játszódó thrillert jegyzi.
„Remek volt vele dolgozni – jelenti ki Bevan. – A 7 vérfagyasztó nap a konfliktusról szól. Nemzetközi és politikai konfliktusról. A gépeltérítők és az utasok közötti konfliktusról. A német és a palesztin gépeltérítők közötti konfliktusról. És minden egyes konfliktusban van valami meglepő. Ezért különösen tehetséges, jó arányérzékű forgatókönyvíróra volt szükségünk, Gregory pedig zseniális megoldotta a feladatot.”
„Gregory remekül ír indulatoktól fűtött, fiatal férfi és női karaktereket – veszi át a szót Solomon. – Olyan érzésünk van, mintha a figurái éppen akkor, a szemünk láttára és fülünk hallatára hoznák meg a döntéseiket. És ettől kezd el élni, lélegezni egy forgatókönyv.”
Annak ellenére, hogy a történet összes szereplőjének dinamikája érdekelte az írót, Böse és Kuhlmann figurája bizonyult számára messze a legizgalmasabbnak. „Elképesztően érdekesnek találtam a német és a palesztin gépeltérítők közötti kapcsolatot és hogy mitől, hogyan alakult úgy, hogy ők ugyanazon az oldalon harcolnak – meséli Burke. – A forgatókönyvben Böse és Brigitte úgy érzi, azért kell ezt tenniük, mert a németországi mozgalom, amelyhez tartoztak, már a végét járja. Nyolc év telt el a forradalmi tiltakozások óta és azóta a mozgalmakból elszivárogtak az indulatok. Ezért az entebbei gépeltérítés olyan volt számukra, mint egy megvalósult álom.”
Az írót az is szenvedélyesen érdekelte, milyen ellentmondásosak tudnak lenni a hősiességről kialakult képek, ezért számára erről is szól a 7 vérfagyasztó nap. „Mindenki, aki ennek a történetnek részese volt, a jó oldalon akart állni – mondja Burke. – Böse és Brigitte hősök akarnak lenni. A palesztinok hősök akarnak lenni. A mentőakció katonái hősök akarnak lenni. És a politikusok is hősök akarnak lenni.”
Burke az akkori izraeli védelmi minisztert, Simon Pereszt hozza fel példának: „Ő nem egy egyértelműen szimpatikus figura. Természetesen ki akarja szabadítani a túszokat. De azért a politikusok mindig gondolnak arra is, hogy hogyan fognak rájuk emlékezni, ezért megvannak a saját tervei a Rabin miniszterelnökkel közös jeleneteiben. Hiszen nekik is van egójuk. Van egy örök harc, hogy ki is a domináns. És ettől lesz érdekfeszítő egy helyzet.”
Amikor a forgatókönyv már elkészült, a producereknek egy olyan rendezőre is szükségük volt, aki képes a 7 vérfagyasztó nap drámai történetének összetettségét, lebilincselő feszültségét és akciódússágát vászonra vinni. José Padilhát kérték fel, aki a Narcos című nagy sikerű, megtörtént események alapján írt tévésorozat mellett számtalan díjnyertes dokumentumfilmet is készített.
„Láttam a Bus 174-et, azaz José Padilha dokumentumfilmjét egy brazíliai buszeltérítésről és hátborzongatóan izgalmas volt – mondja Solomon. – José az egész film alatt a székbe szögezett minket és soha nem tudtuk, milyen kanyarokat vesz még a sztori. Magával ragadó a dokumentumfilm, és már régóta vágytam rá, hogy együtt dolgozhassunk.”
Bevan számára is meggyőző volt Padilha stílusa és alkotói ereje, a korábbi filmjei alapján biztos volt benne, hogy ő a megfelelő rendező a 7 vérfagyasztó naphoz. „A munkáiban ott dübörög az energia és egyértelmű, hogy nagyon erős alkotói elképzelése van minden történetről, amihez csak nyúlt – mondja a producer. – Egy ilyen filmnél nagyon fontos, hogy olyasvalakit találjunk, aki mozgásban tartja a kamerát. Olyan embert akartunk, aki tudja, hogyan kell vibráló energiával megtölteni minden egyes jelenetet.”
Padilha ismerte az entebbei gépeltérítés történetét, a forgatókönyvet pedig lenyűgözőnek találta. „Voltak ötleteim, hogy hogyan lehetne tovább csiszolgatni, de ezzel együtt nagyon tetszett az írás és az, ahogy Greg megközelítette a történetet – meséli a rendező. – Hihetetlen ráérzéssel ír érdekfeszítő párbeszédeket, amelyek a végletekig igaznak érződnek. Ahogy elolvastam a forgatókönyvet, már hívtam is a producereket, hogy számíthatnak rám.”
Padilha elkötelezetten törekedett arra, hogy valósághűen jelenítse meg a 7 vérfagyasztó nap eseményeit. „Nagyon fontos volt számomra, hogy a lehető legtöbb részletet ismerjük meg és rekonstruáljuk – mondja a rendező. – Rengeteg emberrel beszéltünk, akkor ott voltak, beleértve öt-hat katonát is, akik részt vettek a rajtaütésben. Nem olyan emberek elbeszéléséből akartunk kiindulni, akik azt mondták volna, ’úgy hallottam’, ’azt hiszem’, kizárólag szem- és fültanúkkal beszéltünk, akik első kézből tudtak információkat adni.”
Hogy ne csak a történet és a szituációk, de az akciójelenetek is hitelesek legyenek, a stáb technikai és katonai tanácsadókat kért fel, akik közül többen Entebbében voltak a szabadítóakció alatt.
„Két olyan katona, akik ott volt, segített kiképezni a szereplőinket – meséli Solomon. – Sőt, nem csak a felkészülésben vettek részt, de azon az éjszakán is velünk voltak, amikor a rajtaütést vettük fel. Ez csodálatos volt és persze sokat segített is, hiszen a felvételek alatt is felmerültek kérdések, a veteránok pedig azonnal tudtak válaszolni a színészeknek és a stábtagoknak.”
A katonákon és az izraeli kormány tagjain túl a filmkészítők felvették a kapcsolatot több egykori tússzal is. „Az derült ki számunkra, hogy bár ugyanaz az esemény történt velünk, ezt mégis mindenki a maga módján élte meg, mindenkinek van egy egyéni története, amit el akar mondani – meséli Padilha. – A visszaemlékezések önmagukban nem tudnak teljesen tiszta képet adni, mert néha még kulcsfontosságú pillanatokat is másképp látnak. Bár az igazságra törekedtünk, ez természetesen csak egy verziója lehet. Olyan közel akartunk kerülni a valósághoz, amennyire csak lehetséges.”
A film technikai tanácsadói között volt Amir Ofer, az izraeli védelmi erők korábbi tagja, a rajtaütés egyik veteránja. „José Padilha rendező keresett meg azzal, hogy a lehető legpontosabb filmet szeretné elkészíteni Entebbéről – mondja Ofer. – Természetesen ez egy film, ezért súlyozni kellett a történések között, de az volt a célja, hogy autentikusan ábrázolja ezt az akciót.”
Ofer a forgatáson is ott volt, megmutatta a színészeknek, hogyan kell a fegyvereket tartani, hogyan kell célozni. „Ám ennél is fontosabb volt, hogy elmagyarázzam nekik, hogyan rohantunk előre – emlékszik vissza a katona –, hogyan álltunk meg időről időre, miközben a járművektől a terminál felé haladtunk, hol kanyarodtunk el. És arról is beszéltünk, hol és hagyon haltak meg emberek.”
A filmkészítők a lehető legtöbb nézőpontot szerették volna bemutatni, ezért a gépeltérítők gondolatmenetére is kíváncsiak voltak. Mivel a terroristák közül senki nem élte túl a rajtaütést, Burke kutatói munkája során olyanokkal is beszélgetett, akiknek közvetlen tudásuk van a Palesztin Felszabadítási Népfrontról és az ő politikai nézeteikről, motivációikról.
Solomon és a stáb megnézett egy 1990-ben készült dokumentumfilmet is, amely segített megismerni a gépeltérítők álláspontját. „A dokumentumfilm stábja megtalálta Jaaber, az egyik gépeltérítő unokatestvérét – meséli a producer. – Amiről mesél, azt beépítettük a filmünkbe, beleértve azt is, hogy milyen ember volt Jaaber, hogy szerette az országát és hogyan gondolkodott a mártírrá válásról.”
Amikor pedig a német forradalmi sejtek után kutattak, Solomon felmérhetetlenül nagy segítséget kapott Dr. Katharina Karchertől, a Cambridge-i Egyetem német tanszéki professzorától, aki a radikális ellenállás és a politikai erőszak kutatására szakosodott. „Részt vettem egy konferencián, ahol a világ vezető szakértői beszéltek a témáról, aztán megvitattam vele a hallottakat – mondja Solomon. – Látta az elkészült filmünket és abszolút elégedett volt.”
A 7 vérfagyasztó nap kétségbeesett és életveszélyes karaktereinek megformálására az alkotók számos ország kitűnő színészeit verbuválták össze.
Brigitte Kuhlmann német terroristát az Oscar-jelölt Rosamund Pike alakítja. „Örültem, hogy végre Joséval dolgozhatom – lelkesedik a londoni születésű színésznő. – Amikor találkoztam vele, láttam, milyen szenvedélyesen foglalkoztatja a projekt. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy nem a szokásos hősök és gonoszok felállásban gondolkodik.”
A színésznő számára nem volt ismeretlen az a feladat, hogy jót és rosszat is magába foglaló figurát játsszon. „A forgatókönyv valóban betekintést enged a gépeltérítők gondolataiba és számomra ez tette igazán ellenállhatatlanná a felkérést – mondja a Holtodiglan sztárja. – A legtöbb filmben a terroristák ismeretlenek maradnak a nézőknek, nincs valódi személyiségük. Ebből a történetből viszont megismerhetjük azt is, hogy mi mozgatja őket. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy minden szereplőben éreztem a kételyt, a bizonytalanságot, ha csak néhány pillanatra is. És a film a morális kérdésekről, vitákról is szól. Mi a helyes cselekedet? Az én figurám német szélsőbalos értelmiségi, aki úgy gondolta, morálisan cselekszik. Nem feltétlenül akart ölni, és éppen ez a folyamat érdekelt.”
Bár Padilhának nagyon tetszett az ötlet, hogy Pike alakítsa a szerepet, de aggódott a nyelv miatt. „Azt szerettem volna, hogy a német gépeltérítők németül beszéljenek egymással, folyékonyan, hiszen ez így lenne a való életben – mondja a rendező. – Ezért olyan színésznőt kerestem, aki tud németül. Amikor először találkoztam Rosamunddal, egyenesen nekiszegeztem a kérdést, hogy beszél-e németül. Azt mondta, megtanulja a német szöveget fonetikusan. Én meg azt gondoltam, komolyan? Hát hogy lehet megtanulni a német szöveget fonetikusan?” Végül Pike kapta a szerepet és vele együtt a feladatot is, hogy németül beszéljen és el is mondott mindent németül, amit kellett. A felkészülésben egy anyanyelvi némettanár segítette.
Wilfried Böse német terrorista szerepét a német-spanyol származású Daniel Brühl kapta. Burke forgatókönyvének pszichológiai mélysége azonnal felkeltette Brühl érdeklődését a projekt iránt. „Elakadt a szavam, amikor először olvastam a forgatókönyvet – emlékszik vissza Brühl. – Természetesen hallottam már Entebbéről és láttam már egy korábban készült filmet róla, de amikor ezt a forgatókönyvet olvastam, lélegzetelállító tényeket tudtam meg. Világosan kiderült, mi mozgatott minden egyes érintettet.”
Pike lelkesen üdvözölte a hírt, hogy Brühl lesz a partnere: „Azóta szerettem volna Daniellel dolgozni, hogy láttam őt a Good Bye Lenin!-ben.”
Amikor a szerepre készült, Brühl számos könyvet elolvasott a németországi radikális forradalmi sejtekről, megnézett dokumentumfilmeket – és nem csak arra volt kíváncsi, milyen elvek vezérelték a figurájához hasonlóan gondolkodókat, hanem azt is figyelte, hogy néztek ki, hogyan mozogtak és hogyan beszéltek az emberek akkoriban. A színésznek sokat jelentettek az egykori katona, Ofer elsőkézből való beszámolói a rajtaütésről. „Csodálatos volt, hogy a forgatáson ott volt velünk egy igazi szemtanú – mondja Brühl. – Nyilván ő is a saját nézőpontjából látta az eseményeket. Bár fantasztikus volt vele beszélgetni, nekem muszáj volt távolságot tartanom tőle, hogy hitelesen alakíthassam Bösét. És Böse bőrébe bújva nem érthettem teljesen egyet Oferrel. Hátborzongató helyzet volt.”
Jichak Rabin miniszterelnök és Simon Peresz védelmi miniszter kulcsfontosságú szerepére az alkotók az izraeli Lior Ashkenazit és a brit Eddie Marsant kérték fel. Bár a filmben a két politikus ellentétes állásponton van azzal kapcsolatban, hogyan lehetne a legjobban kezelni az Entebbében kialakult helyzetet, a két színész nagyon is hasonló módon közelített a szerepekhez. „Rabint eljátszani hatalmas kihívás, hiszen ő nagyon fontos történelmi figura volt – jelenti ki Ashkenazi. – Nem akartam sem utánozni, sem parodizálni őt. Inkább arra jutottunk Joséval, hogy a kis részletekből kiindulva építjük fel a karaktert, például a fejmozdulataiból vagy ahogy cigarettázott. Ilyen apróságokból. Beszéltem a családjával és kaptam tőlük néhány családi filmfelvételt is.” Az izraeli színészhez hasonlóan Marsan is igyekezett elkerülni a felszínes imitációt. „Úgy gondolom, Simon Peresz megformálásának kulcsa, hogy nem úgy kell őt eljátszani, mint egy archetípust – mondja a brit színész. – A célom az volt, hogy egy hiteles emberi lényt lehessen a vásznon látni, a néha önellentmondásos gondolataival, azzal a sokrétegűséggel, összetettséggel, amelyet nem engedélyezünk az archetípusoknak. Úgy gondolom, a 7 vérfagyasztó nap frappáns válasz arra a populizmusra, amely hősöket és gonoszokat akar látni és láttatni egy végletekig leegyszerűsített világban. Többek között erről is beszéltünk Joséval, amikor először találkoztunk. Ebben a filmben minden szereplő a saját, egyéni szemszögéből látja, hallja, értelmezi a dolgokat.”
Jacques Lemoine francia repülőmérnök a hatalmas nyomás alatt is megőrizte a bátorságát és az ő segítsége is közrejátszott abban, hogy több száz túsz életben maradt. Őt Denis Ménochet alakítja, megjelenítve rendíthetetlen erejét és nyugalmát a vásznon. A színész sokszor játszik kemény, erőszakos gengsztereket vagy ördögi gonoszságú rosszfiúkat, ezért lelkesen fogadta, hogy ezúttal gyökeresen mást várnak tőle. „Imádtam a forgatókönyvet, mert sodróan lendületes volt – fejtegeti Ménochet. – És végre én lehettem a jófiú. Jacques mindig segíteni akar. A repülőn is az utasok védelme az elsődleges számára, de később is, az egész incidens alatt a biztonságukért küzd. Arra is rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan könnyű egy igazi hőst eljátszani. Megadatott az a csoda, hogy beszélhettem két órát telefonon azzal a személlyel, akit játszom. Jacques részletesen elmondta az ő szemszögéből a történetet, mesélt az érzéseiről és türelmesen válaszolt minden kérdésemre. Ez megtisztelő és felmérhetetlenül értékes volt számomra.”
Bár az általa alakított karakter testi sérülés nélkül ússza meg a történetet, Ménochet már nem volt ilyen szerencsés. A gépeltérítés jelenetét vették fel, amikor fájdalmas baleset történt a színésszel. „Daniel Brühl a barátom és remekül dolgoztunk együtt, kivéve akkor, amikor úgy felnyitotta az arcomat, mint egy konzervdobozt – meséli a színész nevetve. – A pilótafülkében álltam, közvetlenül az ajtó mögött, és ő, amikor berontott, az arcomba vágta az ajtót. Két vágás lett az arcomon, rengeteg vér volt és hatalmas dráma. De azért kedvelem Danielt. Kitűnő színész!”
Solomon meggyőződése, hogy érdemes ma újra foglalkozni ezzel a különleges fontosságú történettel. „Ma is van terrorizmus, és az izraeliek és palesztinok közötti konfliktus is létezik még – mondja a producer. – De ha ezt a történelmi eseményt több különböző nézőpontból is megvizsgáljuk, jobban megérthetjük, milyen döntéshozói folyamatok alakították ki a mai helyzetet. Számomra az a pillanat a film végén életbevágóan fontos, amikor a túszok kiszabadítása után Jichak Rabin azt mondja, ha a kormánya nem áll szóba a másik oldallal, soha nem tudnak előrelépni. Azt hiszem, ez a film legfontosabb üzenete. Beszélni kell az emberekkel.”
Bevan egyetért: „A 7 vérfagyasztó nap politikai thriller egy olyan világról, amely nem is áll annyira távol a mi jelenlegi világunktól. Remélem, a nézők átélik az izgalmakat, élvezni fogják a látványt és az akciójeleneteket. Ugyanakkor azt is remélem, hogy amikor kijönnek a moziból, izgalmas beszélgetéseik, építő vitáik lesznek a felvetett kérdésekről.”
(IC Press)