Apró gyerekkorom egyik kedvenc filmje. Bár az első negatív élményem is hozzá fűződik: életemben először hazudtam. Az idősebb nézőknek, gondolom, megvan az, hogy ülünk a sötét moziban az állandóan nyikorgó, billenthetős, fából készült székekben, ami sokszor odacsípte a ruhánkat. Na, most engem a film közepe táján annyira el kezdett rázni a sírás Buncsuk miatt az égő karámban, hogy nem bírtam visszafojtani, és hangos zokogásban törtem ki anyu mellett.
Közben kiabáltam, hogy: "-Segítség, odacsípte a szék a kisujjamat!", és direkt oda is csíptettem, másnapra be is lilult a helye. Nem akartam, hogy tudják, egy ló miatt sírok, persze, így visszagondolva szerintem mindenki tudta. Kicsit megmosolyogtató, de egy életre megmaradt bennem, hogy nem mondtam igazat. Bocsánat a kis kitérőért! Mivel csak emlékfoszlányaim voltak, azt hittem , most egy végig háborús filmet fogok látni.
De meglepődve tapasztaltam, hogy ez a film ma is megállja a helyét, a háború mellett a kitartásról, a tiszteletről, az állatok iránti
hihetetlen szeretetről, gondoskodásukról is szól. Tetszett benne, hogy beleszőttek némi ízes humort is. Azt hittem, mai szemmel nézve kicsit unni fogom, de nem. Elejétől a végéig izgalmas, igyekszik tartani a feszültséget a nézőben. Megdöbbentem, hogy 1950-ben készült, és színesben láthattam, valamiért fekete-fehérre emlékeztem. Én 1970 körül nézhettem moziban, a magyar szinkron 1964-ben készült el hozzá. Nagyon tetszett az is , hogy keretbe foglalták, a ló születésével , lovasa megismerkedésével kezdődött, és kettejük győzelmével fejeződött be a történet. Talán ami egyedül felróható, az akkori nagyon hangos zene, amely érzékeltetni hivatott a drámaiságot , néha nehezen lehetett érteni tőle a szinkronhangot. De végül is egy 73 éves filmről beszélünk, ennyi igazán megbocsátható neki.
