Már a címben is fellelhető némi rejtett utalás egy nem titkolt perszonalizáció felé, mégpedig az eredeti címet tekintve sokkal kivehetőbben. Ha eljátszunk egy percre a gondolattal, hogy a magyar fordítás alapján inkább egy határozó típussal adja vissza a címet, míg az eredeti olyan, mintha egy élő személy szavai lennének. Jóllehet az én, a robot kifejezés természetesen már önagában egy megszemélyesítő szófordulat.
A valamikori (közel) jövőben a társadalom – magától értetődően – ismét két pártra szakadt, azokra, akik a civilizáció magasztos jelentőségét a hálószobafalukra akasztva imaginálják, valamint a szkeptikusokra. Több mint valószínű, hogy a kettészakítottságnak ily módon való megvalósulása az emberiség nem túl hosszú jövőjével már együtt fog fejlődni. A konzervatív szemléletmód és a technológiai innováció mindenek felett való erőltetése, valamint ez utóbbi mögé főleg az elit rétegnek való felsorakozása ismert. Mint a legtöbb nagyszabású blockbuster azért pozitív végkicsengéssel kecsegtet, persze csak a vájt fülűek számára észrevehetően. A frusztráló konfliktushelyzet előbb vagy utóbb – valamilyen okból – mindig megoldódik, még a legelkeserítőbb helyzetben is. (Itt akár lehet a Mátrix vagy a Csillagok háborúja univerzumra gondolni).
Jelen esetben a központi konfliktushelyzet nem annyira nyilvánvaló, de annál inkább érdekfeszítőbb. Spooner nyomozó (Will Smith – élete egyik komolyabb alakítása) – a maga kétkedő, krónikus szkepticizmusával éppen egy létfilozófiai dilemma kellős közepébe csöppen. Amint szembetalálja magát a céges létberendezkedés minden allűrjével és visszásságával, úgy kezd lassan kibontakozni előtte az emberiség egyik kényszerű helyzete. Vajon mit kezdjen egy új intelligenciával, amely akár azonos értékű is lehet vele.
Már a jelenlegi korban, s ahogy a technológiai szingularitás kiteljesedik, még inkább érzékelhető mindenekelőtt az ember – mint társadalmilag „értékteremtő” feleslegessé válása. Az ún. fontosabb munkakörökben tevékenykedők ugyan félretekintve, naivan áltathatják magukat – de gondoljon bele a néző, hogy (amint az jó néhányszor felötlik a dialógusok között) puszta mennyiségi mutatókról van szó. A magasztosabbnak tűnő foglalatosságoknál is a komplikáltabb feladatok csupán ezen jellemzőknek az összessége, kombinációja. Ily módon önkéntelen is felmerül újra a nagy kérdés: ha nem azért van az ember a Földön, amiért eddig gondolta, akkor miért? Ez nem feltétlenül tragikus, hiszen a generációk egyébként is öntudatlanul sodródnak életről életre, anélkül hogy felvetődne a kérdések sora. Azonban milyen egyenértékűség fedezhető fel – minőségi értelemben – egy évek alatt elkészült festmény, valamint egy esztétikailag nem kifogásolható, de sokkal gyorsabban egy MI által létrehozott rajz között. A cselekvések utánzása, szimulálása nem megfelelhető egy ihletett jelenléttel. Filmbéli robotunk (vagy inkább android) felvetett kérdései költőiek és a film sem ad ezekre egzakt válaszokat. Na, hiszen – ezek csak egy megnyitott kommunikációs tér előszobája. Nem túlzás vagy általános, hogy mindent eldöntő válasz nincsen és talán nem is elvárható. Ez ugyanis már túllép egy mozgókép által nyújtható kereteken, kiváltképp a tárgykör fontosságát és kardinális jellegét illetően.
Már a címben is fellelhető némi rejtett utalás egy nem titkolt perszonalizáció felé, mégpedig az eredeti címet tekintve sokkal kivehetőbben. Ha eljátszunk egy percre a gondolattal, hogy a magyar fordítás alapján inkább egy határozó típussal adja vissza a címet, míg az eredeti olyan, mintha egy élő személy szavai lennének. Jóllehet az én, a robot kifejezés természetesen már önagában egy megszemélyesítő szófordulat.
A valamikori (közel) jövőben a társadalom – magától értetődően – ismét két pártra szakadt, azokra, akik a civilizáció magasztos jelentőségét a hálószobafalukra akasztva imaginálják, valamint a szkeptikusokra. Több mint valószínű, hogy a kettészakítottságnak ily módon való megvalósulása az emberiség nem túl hosszú jövőjével már együtt fog fejlődni. A konzervatív szemléletmód és a technológiai innováció mindenek felett való erőltetése, valamint ez utóbbi mögé főleg az elit rétegnek való felsorakozása ismert. Mint a legtöbb nagyszabású blockbuster azért pozitív végkicsengéssel kecsegtet, persze csak a vájt fülűek számára észrevehetően. A frusztráló konfliktushelyzet előbb vagy utóbb – valamilyen okból – mindig megoldódik, még a legelkeserítőbb helyzetben is. (Itt akár lehet a Mátrix vagy a Csillagok háborúja univerzumra gondolni).
Jelen esetben a központi konfliktushelyzet nem annyira nyilvánvaló, de annál inkább érdekfeszítőbb. Spooner nyomozó (Will Smith – élete egyik komolyabb alakítása) – a maga kétkedő, krónikus szkepticizmusával éppen egy létfilozófiai dilemma kellős közepébe csöppen. Amint szembetalálja magát a céges létberendezkedés minden allűrjével és visszásságával, úgy kezd lassan kibontakozni előtte az emberiség egyik kényszerű helyzete. Vajon mit kezdjen egy új intelligenciával, amely akár azonos értékű is lehet vele.
Már a jelenlegi korban, s ahogy a technológiai szingularitás kiteljesedik, még inkább érzékelhető mindenekelőtt az ember – mint társadalmilag „értékteremtő” feleslegessé válása. Az ún. fontosabb munkakörökben tevékenykedők ugyan félretekintve, naivan áltathatják magukat – de gondoljon bele a néző, hogy (amint az jó néhányszor felötlik a dialógusok között) puszta mennyiségi mutatókról van szó. A magasztosabbnak tűnő foglalatosságoknál is a komplikáltabb feladatok csupán ezen jellemzőknek az összessége, kombinációja. Ily módon önkéntelen is felmerül újra a nagy kérdés: ha nem azért van az ember a Földön, amiért eddig gondolta, akkor miért? Ez nem feltétlenül tragikus, hiszen a generációk egyébként is öntudatlanul sodródnak életről életre, anélkül hogy felvetődne a kérdések sora. Azonban milyen egyenértékűség fedezhető fel – minőségi értelemben – egy évek alatt elkészült festmény, valamint egy esztétikailag nem kifogásolható, de sokkal gyorsabban egy MI által létrehozott rajz között. A cselekvések utánzása, szimulálása nem megfelelhető egy ihletett jelenléttel. Filmbéli robotunk (vagy inkább android) felvetett kérdései költőiek és a film sem ad ezekre egzakt válaszokat. Na, hiszen – ezek csak egy megnyitott kommunikációs tér előszobája. Nem túlzás vagy általános, hogy mindent eldöntő válasz nincsen és talán nem is elvárható. Ez ugyanis már túllép egy mozgókép által nyújtható kereteken, kiváltképp a tárgykör fontosságát és kardinális jellegét illetően.