Stephen King veszett kutyája

2024.04.08 20:45 Kóborló Olvasottság: 1788x

5

Hollywood igencsak hamar felfedezte Stephen King könyveiben a filmre adaptálás lehetőségét, ezáltal pedig már a 70-es évek közepétől el is kezdték filmre vinni az ismert író történeteit. Nos mivel jómagam is nagy rajongója vagyok Mr. King munkásságának, ezért hát én is megtekintek minden olyan filmet, amely az egyik kedvenc íróm tollából származik (bár ha őszinte akarok lenni, jó pár olyan is akad ezek közt, amelyeket már többször is megtekintettem, és szerencsére, sokadik megtekintésükre is még élvezhetőek). Mivel nem is oly rég újraolvastam Stephen King Cujo című regényét, ezért gondoltam, a filmadaptációját is felfrissítem magamban. Mr. Kingnek számos regényét zseniálisnak tartom, de jómagam is úgy gondolom, hogy a legjobb történetei még a 2000-es évek előtt íródtak. Ezen korai alkotásai közül is az egyik kedvencem az 1981-ben megjelent Cujo volt, amit 1983-ban Lewis Teague rendező filmre is adaptált. Na de lássuk, hogy vajon mennyire is tértek el a könyv lapjain leírtaktól jelen filmünk esetében!

Nos, a Cujo című produkció esetében számos dologban eltértek a nyomtatott verziótól. A legtöbben e téren bizonyára a könyv lezárását említenék, amely valóban drasztikusan eltér a filmben látottak, a könyv oldalain olvasottaktól (bár ezt meg tudom érteni), de még ezen kívül is bőven voltak olyan szegmensek, amelyeket örömmel láttam volna viszont a filmváltozatban. Főleg a tekintetben, hogy Mr. King Cujo című regénye, egyáltalán nem dolgozik az íróra oly sokszor jellemzően túl sok karakterrel. Mondjuk, azt gyorsan hozzáteszem, hogy nem szoktam annyira fennakadni azon dolgokon, ha egy film nem szolgamód követi a könyvet, de jelen esetben azért volt pár olyan dolog, ami számomra hiányzott a kész filmből.

Maga a történet egyáltalán nincs túlbonyolítva, sőt, akár azt is írhatnám, hogy Stephen Kinghez képest talán kissé felszínes, de a maga puritán egyszerűségével mégis magával tudott ragadni, ugyanis egy olyan félelemérzetre játszik rá, amelybe bármikor kerülhet az ember (főleg a történet idejében). Ugyanis ebben a történetben nem fogunk találkozni szörnyekkel, vámpírokkal, avagy életre kelt autókkal, hanem egy veszettséggel fertőzött kutya áll a félelemkeltés központjában, és hát mindez pokolian hatásosra sikeredett.

A történet központi karaktere, a címszereplő bernáthegyi kutya, Cujo, és hát azt kell hogy írjam, valami elképesztően hitelesen adja a megvadult fenevadat. A film stábjához tartozó kutyaidomár remek munkát végzett vele, de a sminkesek is messze kitettek magukért, hogy már a megjelenése is félelmet tudjon generálni a nézőben. A filmbéli szereplők közül egyedül csak a Donnát alakító Dee Wallace színésznőt tudom kiemelni, merthogy sajnos a többi karakter igencsak felszínesre és felejthetőre sikeredett.

Maga a film történetvezetésére finoman sem mondhatom azt, hogy túlontúl pörgős lenne, ugyanis számos alkalommal kissé leül a cselekmény, de valahogy még emellett is képes volt egy kellemesen borzongató atmoszférát kialakítani. Tulajdonképpen csak a kutyatámadások brutalitása az, amely kizökkenti a nézőjét a lassan csordogáló események összességéből.

Számomra sajnos a film zeneszerzőjének, Charles Bernsteinnek az itteni munkája messze nem sikerült annyira emlékezetesre, mint jó pár korábbi filmben hallható komponálásai. Amolyan semmi extra, a filmhez illeszkedik, de egy-két napra rá már el is felejtem. Rendezés terén egyáltalán nem végzett rossz munkát Lewis Teague, de véleményem szerint vannak ennél jobb munkái is.

Összegezve: a film alapjául szolgáló könyv nagy kedvencem, sajnos a film már nem lesz az, de még így is megér nálam négy csillagocskát.