Jóllehet, a film címe nem túl ütős, a történet mondanivalója annál inkább az. És főleg az lehetett az 50 évvel ezelőtt élt nézők számára. A Colossus egy rémisztő, sokkoló lehetséges világot mutat be, amelyben az emberiség kezéből fokozatosan átcsúszik az irányítás egy szuperszámítógép kezébe. Az ekkoriban még szinte csak éledező informatika világa önmagában véve is távolinak tűnhetett az egyszerű embereknek, s talán ez a félelem is közrejátszhatott a film alapjául szolgáló regénynek, illetve magának a filmnek az elkészültében. Alapvetően intelligens a mű megközelítésmódja, így aki látványos, cselekménydús sci-fit vár, az valószínűleg csalódni fog. Igaz, a megvalósítás B kategóriás, de azért senki se essen kétségbe, mert így is elgondolkodtató és nyomasztó alkotást láthat az a néző, aki ráveszi magát e mű megtekintésére!
A film kezdése rendkívül optimista, hiszen az amerikaiaknak sikerül megalkotniuk egy olyan számítógépet, amely lényegében véve elpusztíthatatlan, s amely az ország fő védelmi erejét is jelenti. A kezdeti örömbe azonban hamarosan némi csalódottság is vegyül, mert Colossus, a számítógép közli, hogy van egy „társa”, s rövidesen kiderül, hogy a szovjetek rendelkeznek egy hasonló géppel. Rövidesen ez lesz a legkisebb probléma, ugyanis Colossus egyre követelőzőbb lesz, kikényszeríti az összeköttetést a szovjet géppel. Az események fokozatosan eldurvulnak, a Föld léte is veszélybe kerül.
A 60-as évek végétől az amerikai filmekben egyre gyakrabban láthatóvá váló amerikai–szovjet együttműködés itt is megjelenik, a két ország vezetésének egymással összefogva kell megelőznie a nukleáris háború kirobbanását. Ugyanakkor viszont a történet pikantériát is belevisz ebbe a sablonba, hiszen a két számítógép is ezt az együttműködést dolgozza ki, sajátos logika és értékrendszer mentén. Colossus egyre nagyobb erőszak alkalmazásával törekszik a béke megőrzésére (hiszen ez lett volna a feladata), s rideg logikával áldoz fel embereket, sőt egész városokat.
A történet egyik paradoxonja éppen az, hogy a békét csak zsarnokság bevezetésével lehet megőrizni, és mivel a gép megalkotásakor szándékosan kiiktatták az emberi tényezőt, Colossus lehet bármilyen értelmes, pontosan az emberi érzelmek, a valódi megértés hiányoznak belőle. Így válik a gép a zsarnok(ság) szimbólumává, az embereknek pedig most már a szabadságukért kell küzdeniük – ezzel pedig az alkotóknak azért csak sikerült belecsempészniük a sztoriba az amerikai filmek (illetve propaganda) egyik fő jelszavát, a szabadságot. (Egyébként kicsit kár, hogy nem készült el a Colossus folytatása, holott elvben volt ezzel kapcsolatos szándék, de a közönség kritikai megnyilvánulásaira tekintettel ezt inkább hanyagolták az alkotók.)
A film egyben a tudósok optimizmusának is fityiszt mutat, mint ahogyan az önmagával és eredményeivel egyre elégedettebb embernek úgy általánosságban is. A magát a világ urának képzelő, a technika fejlődésében töretlenül bízó ember helyét könnyen elfoglalhatják a gépek, még ha nem is annyira sarkított formában, mint ebben a történetben. Nincs már sem közélet, sem magánélet (szinte kafkaian vagy orwellien groteszk és szürreális, ahogyan Colossus befurakszik még Forbin magánéletébe is, állandó megfigyelés alatt tartva őt), nincs szabad akarat, csak rettegés – és béke. Már ha van. Mert a film utolsó pillanataiban Colossus ugyan kijelenti, hogy az emberek rövidesen úgyis szeretni fogják őt – igen, itt eszünkbe juthat akár a Nagy Testvér is –, de Forbin elszántan nemet mond erre, azaz a teremtője ellen fellázadt teremtmény megtörésén gondolkodik (s persze ebben benne rejlik az Isten ellen fellázadt ember motívuma is).
A mai felpörgött világhoz és az akciódús, látványos mozikhoz szokott nézők szemében valószínűleg nem lesz túlságosan érdekfeszítő ez a mű, és azt kell mondanom, hogy helyenként sajnos tényleg leül egy kissé a ritmus. Ugyanakkor viszont aki szereti az elgondolkodtató történeteket, a jórészt zárt légtérben játszódó drámákat, az remélhetőleg nem fog csalódni. Érződik ugyan a viszonylag alacsonyabb költségvetés, és húzónevek sincsenek a filmben, mégis látszik, hogy az alkotók odatették magukat, és a színészek is viszonylag jól teljesítettek. Én mindenkit csak arra biztatnék, hogy ha teheti, nézze meg ezt az alkotást. Nem remekmű, ez kétségtelen, de egyszerre elgondolkodtató és elrémisztő, s ma talán még aktuálisabb, mint 50 éve.
Az amerikai kormány felépít egy szuperszámítógépet, ami a társadalom védelmét szolgálja. Csakhogy a számítógép felfedezi, hogy az oroszoknak is van egy ilyen gépük, és a... több»
Szereplők: Susan Clark, Marion Ross, James Hong, Gordon Pinsent, William Schallert
