Bár kedvelem az animéket, közülük is inkább a filmeket, nem nézem őket fanatikus gyakorisággal. Talán ezért tartottam eleinte annyira furcsának, hogy realista anime vígjáték egyáltalán létezik. Nos, nem csak létezik, de parádésan jó is. Volt, hogy két egymás követő nap is megnéztem más nyelveken.
Yamadáék egy szimpla külvárosi japán család, apuka részlegvezető egy cégnél, anyuka háztartásbeli, a két gyerek iskolába jár, és a nagyi is velük él. Majdhogynem egy tipikus családmodellt látunk (Japánban). Az ő mindennapjaikba nyerünk betekintést rövidebb epizódokon keresztül. Épp nem rég írtam a Floridai álomról, ahol nehezményeztem a hasonló struktúrát. Itt viszont működik a koncepció. Egy drámának kevésbé tesz jót a laza szerkezet, a következmények elsikkadnak, és kevés a kapcsolat, de itt vígjáték lévén nem igény, hogy a humoros jeleneteknek nagy kohéziója legyen. Sokkal jobban megtalálja a néző az azonosulási pontokat még egy másik kultúrában is, ha a családi mindennapok apró jeleneteit látja csak, mint egy felépített történetet. Ez azt is jelenti, hogy ha elsőre nem is tűnik fel, egy kicsit saját magunkon és rokonainkon is nevetünk, amikor mosolyra fakadunk egy bohókás jelenet közben. A humor forrása legtöbbször egy kis konfliktus, szerencsétlen események vagy a családtagok jelleméből fakad. Egy összetartó családban ezek szinte kötelező tartozékok. A legkisebb gyerek a felnőttek párbeszédeiből alig ért valamit, és sajátos gondolkodása kifigurázza a komoly vitákat. A tinédzser fiúval meggyűlhet a szülők baja, ha nem az iskolával törődik, és szófogadatlan. A nagymama zsörtölődései nagyon jók, jelenléte rámutat a többgenerációs családok problémáira.
A film egyik legnagyobb bája, hogy megjelenésben és néhány jelenetében is már-már gyerekesnek tűnhet, mégis fogyasztható széles korosztályban. A súrlódások ellenére átjárja az epizódokat a családi szeretet és ártatlanság, senki sem haragszik igazán a másikra, mert be kell látniuk, ők maguk is távol állnak a mintától. A film elején és végén van egy visszatérő, szentimentálisabb betét, ezt használja fel a rendező, hogy nyíltan is kimondja a film mondanivalóját a családi összetartásról.
Utoljára pedig az animációról. Ghibli-filmről van szó, mégis nagyon elrugaszkodik az ismertebb Miyazaki-filmek látványvilágától. Csak annyit kapunk, amennyit feltétlenül muszáj. Rendkívül elnagyolt a karakterdizájn, a háttér minimális, a színek is többnyire visszafogottak. Másrészről rajzfilm, tehát az apróságokat nem lehet vele megjeleníteni, a szereplők reakciói, arckifejezései eltúlzottak. Szokni kell, az tény, de ehhez a bohókás hangulathoz nem is illene jobban semmi más. Az egyetlen feszült jelenetet tényleg nem is lehetne komolyan venni, ott a realisztikusabb rajzolással váltanak a hangulaton. Nagyszerű.
Viszonylag későn láttam a Yamada családot. Nem hittem volna, hogy a csodaszép, meseszerű Miyazaki-fantasztikum után egy ennyire eltérő, de ugyanolyan minőségi darabbal is találkozom a Ghibli-től. Aki nem idegenkedik a műfajtól, annak melegen ajánlom. Főleg eredeti szinkronnal, a magyar és az angol messze nem adja vissza a hangulatot.
Bár kedvelem az animéket, közülük is inkább a filmeket, nem nézem őket fanatikus gyakorisággal. Talán ezért tartottam eleinte annyira furcsának, hogy realista anime vígjáték egyáltalán létezik. Nos, nem csak létezik, de parádésan jó is. Volt, hogy két egymás követő nap is megnéztem más nyelveken. Yamadáék egy szimpla külvárosi japán család, apuka részlegvezető egy cégnél, anyuka háztartásbeli, a két gyerek iskolába jár, és a nagyi is velük él. Majdhogynem egy tipikus családmodellt látunk (Japánban). Az ő mindennapjaikba nyerünk betekintést rövidebb epizódokon keresztül. Épp nem rég írtam a Floridai álomról, ahol nehezményeztem a hasonló struktúrát. Itt viszont működik a koncepció. Egy drámának kevésbé tesz jót a laza szerkezet, a következmények elsikkadnak, és kevés a kapcsolat, de itt vígjáték lévén nem igény, hogy a humoros jeleneteknek nagy kohéziója legyen. Sokkal jobban megtalálja a néző az azonosulási pontokat még egy másik kultúrában is, ha a családi mindennapok apró jeleneteit látja csak, mint egy felépített történetet. Ez azt is jelenti, hogy ha elsőre nem is tűnik fel, egy kicsit saját magunkon és rokonainkon is nevetünk, amikor mosolyra fakadunk egy bohókás jelenet közben. A humor forrása legtöbbször egy kis konfliktus, szerencsétlen események vagy a családtagok jelleméből fakad. Egy összetartó családban ezek szinte kötelező tartozékok. A legkisebb gyerek a felnőttek párbeszédeiből alig ért valamit, és sajátos gondolkodása kifigurázza a komoly vitákat. A tinédzser fiúval meggyűlhet a szülők baja, ha nem az iskolával törődik, és szófogadatlan. A nagymama zsörtölődései nagyon jók, jelenléte rámutat a többgenerációs családok problémáira. A film egyik legnagyobb bája, hogy megjelenésben és néhány jelenetében is már-már gyerekesnek tűnhet, mégis fogyasztható széles korosztályban. A súrlódások ellenére átjárja az epizódokat a családi szeretet és ártatlanság, senki sem haragszik igazán a másikra, mert be kell látniuk, ők maguk is távol állnak a mintától. A film elején és végén van egy visszatérő, szentimentálisabb betét, ezt használja fel a rendező, hogy nyíltan is kimondja a film mondanivalóját a családi összetartásról. Utoljára pedig az animációról. Ghibli-filmről van szó, mégis nagyon elrugaszkodik az ismertebb Miyazaki-filmek látványvilágától. Csak annyit kapunk, amennyit feltétlenül muszáj. Rendkívül elnagyolt a karakterdizájn, a háttér minimális, a színek is többnyire visszafogottak. Másrészről rajzfilm, tehát az apróságokat nem lehet vele megjeleníteni, a szereplők reakciói, arckifejezései eltúlzottak. Szokni kell, az tény, de ehhez a bohókás hangulathoz nem is illene jobban semmi más. Az egyetlen feszült jelenetet tényleg nem is lehetne komolyan venni, ott a realisztikusabb rajzolással váltanak a hangulaton. Nagyszerű. Viszonylag későn láttam a Yamada családot. Nem hittem volna, hogy a csodaszép, meseszerű Miyazaki-fantasztikum után egy ennyire eltérő, de ugyanolyan minőségi darabbal is találkozom a Ghibli-től. Aki nem idegenkedik a műfajtól, annak melegen ajánlom. Főleg eredeti szinkronnal, a magyar és az angol messze nem adja vissza a hangulatot.