Sajnálom, de semmilyen művészi érték vagy gondolat sincs az időhúzásban. Nem éreztem magam közelebb a világhoz azzal, hogy vágás nélküli beállításokban egy ember öltözését nézzük 20 percig, háromszor egymás után. Ez a fajta aktívan hosztilis történetmesélés nem érdekes számomra, csak idegenítő, és értem, hogy ez volt a cél, de a film nem jó médium ennek az érzésnek a bemutatására. Ez tipikusan az a dolog, ami egy élő színházban vagy performanszban még erősebb lenne, természetesen annak, aki egy ilyen dologra hajlandó. Szerintem, ez egy félrement üzenet, mintha egy képben akarnék átadni információt egy többlépcsős procedúráról. A kép nem ideális erre.
Mert mi a történet itt? Egy ember és lánya a világ végén laknak, és végignézzük, ahogy a világuk elsötétül, és átveszi az uralmat a káosz, ahogy az élet repetitív jellege megfojtja a céltalan és vég nélküli valóságot. Ez nem egy érdekes történet, nincs min gondolkodni, nincs impulzus, nincs betekintés vagy megismerés. Nincs Sátántangóból ismert nonlineáris történetmesélés vagy változatos karakterek. Nem éreztem semmit, csak unalmat, mert a film nem adott semmit, amire reagálni tudnék, csak depressziót és nihilizmust. És tegyük a szívünkre a kezünket, a film által megjelenített érzések tényleg egyediek annyira, hogy több mint két órát rászánjunk?
Sajnálom, de semmilyen művészi érték vagy gondolat sincs az időhúzásban. Nem éreztem magam közelebb a világhoz azzal, hogy vágás nélküli beállításokban egy ember öltözését nézzük 20 percig, háromszor egymás után. Ez a fajta aktívan hosztilis történetmesélés nem érdekes számomra, csak idegenítő, és értem, hogy ez volt a cél, de a film nem jó médium ennek az érzésnek a bemutatására. Ez tipikusan az a dolog, ami egy élő színházban vagy performanszban még erősebb lenne, természetesen annak, aki egy ilyen dologra hajlandó. Szerintem, ez egy félrement üzenet, mintha egy képben akarnék átadni információt egy többlépcsős procedúráról. A kép nem ideális erre.
Mert mi a történet itt? Egy ember és lánya a világ végén laknak, és végignézzük, ahogy a világuk elsötétül, és átveszi az uralmat a káosz, ahogy az élet repetitív jellege megfojtja a céltalan és vég nélküli valóságot. Ez nem egy érdekes történet, nincs min gondolkodni, nincs impulzus, nincs betekintés vagy megismerés. Nincs Sátántangóból ismert nonlineáris történetmesélés vagy változatos karakterek. Nem éreztem semmit, csak unalmat, mert a film nem adott semmit, amire reagálni tudnék, csak depressziót és nihilizmust. És tegyük a szívünkre a kezünket, a film által megjelenített érzések tényleg egyediek annyira, hogy több mint két órát rászánjunk?