Az olasz horrorfilmgyártás méltán ismeretlen/elfeledett darabja ez a produkció, amely sokszor inkább nevetségességbe fullad, mintsem, hogy igazán félelmetes lenne. Sőt, még érdekesnek sem lehet tartani ezt a valamit, ami alapvetően jó ötletek kicsit céltalan összedobálásának tűnik csapnivaló megvalósítással. A 70-es, 80-as évek horrorvirágzása ekkor már a múlté, a rengeteg zs-kategóriás, igénytelen trashfilm listáját gazdagítja a Bloody psycho is, amelyhez – talán meglepő módon – bizonyos formában még Lucio Fulci is a nevét adta. A cím alapján az egyszeri mozinéző nyilván nem arra számítana, mint amit végül kap, s ha van türelme végigszenvedni ezt a valamit, akkor nyugodtan felteheti magának a kérdést: Mi a franc volt ez?
Adott ugyan egy alapötlet, illetve némi titokzatosság, de a történet utolsó 10-15 percéig gyakorlatilag sehová sem vivő cselekmény és a filmből ordító igénytelenség élvezhetetlenné teszi ezt az alkotást. Érzésem szerint túl sok mindent próbáltak belegyömöszölni ebbe a filmbe (sátánizmus, gyilkosságok, szexualitás), ami hozzáértőbb közreműködők kezei alatt még akár jó is lehetett volna, itt viszont katasztrófa lett a végeredmény.
Míg a főhős meglehetősen sótlan és lapos karakter – ennek ellenére azért a környezetében lévő nők szinte mind rámásznak –, a mellékszereplők viszonylag érdekesebbek (pl. a hosszú hajú pap, akiről a végén kiderül, hogy a Sátán szolgája; az állítólag béna úrnő, aki szadista és leszbikus; vagy éppen a kastélyban flangáló alkoholista, akiről a történet folyamán megtudhatjuk, hogy valamikor tudós volt). Viszont sem ezek a figurák, sem az egyébként véres gyilkosságok nem elégségesek ahhoz, hogy élvezhető – egyáltalán: nézhető – film kerekedjen ki ebből a katyvaszból.
Szemmel látható a forgatókönyvíró és a rendező erőlködése, hogy valahogyan kitöltsék a játékidőt, illetve, hogy valami értelmeset próbáljanak alkotni, de ez sajnos nem jön össze. Egymás mögé pakolt, összefüggéstelen, sehová sem vezető jelenetek, unalomba fulladó történetmesélés jellemzi ezt a filmet, és a rendezőnek a jelek szerint halvány fogalma sem volt a filmkészítés szabályairól (pl. arról, hogy vannak hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos momentumok egy sztoriban). Nulla feszültség, széteső cselekmény, ennyi a film kínálata, s voltaképpen még a csúcspont is elmarad, az egész fércműre gyakorlatilag ugyanaz az egysíkú unalom a jellemző.
A Bloody Psychót csak még rosszabbá teszi az a tény, hogy a színészi játék is kritikán aluli, a szintetizátoros zene pedig ugyancsak értékelhetetlen. Néhány WTF jelenet azért időnként kizökkentheti a nézőt a fásultságból, pl. a templom közelében lévő temetőben sétáló szereplőket követő kamera látószögébe kerül egy kidobott vécécsésze, vagy éppenséggel egy rothadó tolókocsis hulla céltalan szerepeltetése is ilyen bizarr, már-már nevetséges mozzanat (hát még amikor egymás után négyszer vagy ötször vágják be azt a jelenetet, amikor ez a hulla a tolókocsival átmegy az ablakon).
A 80-as évek végére kifáradó (euro)horror tipikus példája ez a film, talán – sőt biztosan – jobb lett volna, ha el sem készül. Főleg nekünk, nézőknek.
