Ez igen! Nagyon drámai volt a gyermek halála, de sejtettem, hogy be fog következni. Kicsit más világ, kicsit más filmnyelv - de ettől szép az élet, hogy mindenki és minden más és más.
Egy bengáli kis falu szélén, romos tanyán él Apu (ejtsd: Opu) és családja. A kisfiú apja álomvilágban él, álmodozó írástudó, aki azt hiszi, egyszer nagy író válik belőle. Felesége azonban az állandó szegénységgel, lánya, Durga betegségével, és kisfia... Több taníttatásának költségeivel küzd. A film játszódhat a múltban, a jelenben, a jövőben, mert ez a fajta szegénység állandó fekete-fehér valóságot tükröz. Apu szinte kívülállóként szemléli ezt, a kevés tejet adó tehén zörgő csontjait, az örökösen éhes kivert kutyákat, nővére apró lopásait, ahogy titokban gyümölcsöt hoz a kideríthetetlenül öreg Inder néninek, apja dohányzását, a szomszéd óbégatását, a cukorkaárus kántálását, a pörgő búgócsigát. A film képei valószerűtlenül szépek és szívfájdítóak.
Mégis, ebben a szegénységben is megőrzik kultúrájukat, esténként a kisfiú palatáblára rója a betűket, a fesztiválokra a falu saját színdarabbal készül, az öregasszony meséket mond, énekel.
De ahogy az apa a városba megy "szerencsét próbálni" az anya nem tudja fenntartani már a látszatot sem, a szegénység és a nyomor beeszi magát a pórusaiba. Egy vihar pedig a düledező házat is tönkreteszi. Durga halála megadja azt a lökést, ami a változáshoz kell, a hazatérő apa felpakolja kis családját, hogy Benáreszbe költözzenek, az elhagyatott kis házat pedig lassan birtokba veszi a dzsungel. A komótosan filmezett képeket Ravi Shankar csodálatos szitárjátéka teszi még hangsúlyosabbá.
