Drámák a hajóúton

2019.02.04 20:42 Berto49 Olvasottság: 239x

1

Régi tapasztalatom, hogy ha jó filmet szeretnék megnézni, akkor nem a mostani filmek közül választok, hanem évtizedeket ugrok vissza egy-egy kiváló filmélményért. Ezért választottam Stanley Kramer 1965-ös rendezését is. Ritka kivételként most nem zavart a film 150 perces hossza sem, mert a színészek teljesítménye bámulatos volt. A legkisebb szerepben is – ez most szó szerint is érthető – csak csodálni lehet a szereposztás tökéletességét. Michael Dunn, a bölcs törpe narrátorként keretbe foglalta a 28 napos Veracruzból Bremerhavenig tartó hajóút eseményeit.

Ak ét színésznő igazi csillagként kiragyogott a többiek közül; Vivien Leigh, akinek sajnos ez volt az utolsó filmje és Simone Signoret tökéletes volt. A férfiak közül nekem Oscar Werner játéka tetszett a legjobban, de Heinz Rühmann is tudása legjavát nyújtotta. A nézőben végig ott bujkált a kérdés, vajon mi történhetett a megismert szereplőkkel a hamarosan uralkodóvá váló németországi fasizmus évei alatt. Rühmann optimista volt: „egy millió zsidót nem lehet megölni!” Mekkorát tévedett! Költői kérdés, hogy manapság miért nem tudnak ilyen kiváló filmeket készíteni? Nincsenek hasonló kvalitású színészek, rendezők, adaptációra való regények?

Azt hiszem, hogy a mai moziba járó közönség gyomra a popcorn és a cola mellé nem venné be az ilyen komoly és tartalmas mondanivalójú műveket, hiszen nincsenek benne szuperhősök, csillogó-villogó CGI és csak „rizsa” van, ami nélkülözi a trágár beköpéseket is. A párbeszédekről jut az eszembe a tökéletes minőségű magyar szinkron. Az 1976-ban készített második szinkronnal láttam, amelyet néhai Dr. Márkus Éva neve fémjelez. Bánky Zsuzsa (Leigh), Béres Ilona (Signoret), Tordy Géza (Werner) és még hosszan sorolhatnám kiváló teljesítményt nyújtott. Ez a szinkronizálás méltán sorolható a nemzetközileg is elismert magyar szinkron műhely legjobbjai közé.