Amikor a filmnek vége lett, csak ültem és bámultam magam elé, miközben feltolultak bennem a kérdések: Mi a franc volt ez? És egyáltalán mi a francra volt jó? Mert hogy ez a film Lamberto Bava egyik legrosszabb alkotása, az kétségtelen. Bár giallóként szokták meghatározni a műfaját, már nem sok köze van a 90-es évekre egyébként is erejét vesztett és mind formailag, mind tartalmilag kiüresedett olasz sikertermékhez, amely a 70-es években (de még a következő évtizedben is) több, mára már klasszikussá nemesedett produkcióval tudta megörvendeztetni a nézőket. Nekem végig az volt az érzésem, hogy az alkotók amolyan "csinálni kellene egy filmet, mert van rá pénz" hozzáállással láttak neki a dolognak, és a végeredmény olyan is lett, amilyen: mintha a néző fogát húznák, vagy egy kínkeserves szülésen esne túl. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezt a filmet idő- és pénzpazarlás volt elkészíteni, és megnézni is az.
Amivel újat tudott hozni ez az alkotás a műfaj történetébe, az az - és ezzel kicsit egy Columbo-epizódban is érezheti magát a néző -, hogy már rögtön az elején megtudjuk, ki a gyilkos, ráadásul a mészárlásokat sem az ő szemszögéből látjuk. Bár előfordul, hogy a kedves úriember harisnyát húz a fejére, a legtöbb esetben nincs cicózás, nincs fekete bőrkesztyű, csak brutális és gyors akció van: füles be (a walkmanből? teljes hangerővel üvölt az Éj a kopár hegyen, s ez a motívum egyben a gyilkos zenei jellemzése is lesz), és mehet a móka, nagy késsel hátba döfködni a delikvenst, esetleg egy nagyáruház női mosdójában vagy egy úszómedencében kivéreztetni a delikvenst. A néző tehát egy rejtéllyel kevesebbet kap (a miért kérdése azért mégiscsak birizgálja a fantáziáját), vagy mégsem? Hiszen a történetben az egyik csavart éppen az identitás kérdése szolgáltatja: a film vége felé ugyanis a nyomozó ráébred, hogy egy félreértésnek köszönhetően csak túl későn tudta összerakni a mozaikdarabkákat, és egy fényképnek köszönhetően tévesen párosította össze az azon szereplő emberek nevét és kilétét. Ez a kissé nyakatekert és blőd húzás segíthet azon, hogy az egész film ne fulladjon totális közönybe és unalomba, bár ettől függetlenül azért az életem egyik legrosszabb filmélménye marad.
Kezdjük ott, hogy a történet alapvetően semmitmondó, eléggé erőltetett (hogyan deríthet ki egy egyszerű ember olyan, elvileg szenzitív adatokat, hogy kik kaptak átültetett szerveket?), ezerszer látott krimifordulatok követik egymást, a párbeszédek gyengék, a szereplők többsége csak ripacskodik, a férfi főszereplő is csak egy darab fához hasonlítható, annyira jellegtelen. Igaz, a figurák is mintha most léptek volna le a papírról, minden csupán klisé, némileg újrafestve. A klasszikus giallókból ismert feszültségnek, erotikának itt már híre-hamva sincs, az egyetlen érdekes dolog az elhunyt férj mocskos kis titka lenne, amiben szerepe van a kábítószernek és a biszexualitásnak is, de sajnos ez a szál is eléggé kidolgozatlan marad. (Megőrizték viszont a műfaj jellemzői közül azt, hogy megjelennek a történetben a társadalom perifériájára sodródott, illetve abnormálisnak tekintett emberek, mint például a pszichiátria rövid időre felbukkanó betegei, vagy éppen maga a gyilkos, aki szintén pszichésen sérült.) Ami picit feldobja a filmet, az a korábbi évtizedek zsánerfilmjeiből átemelt színészek alkalmazása a mellékszerepekben: a rendőrfőnököt az italowesternek szerelmesei számára minden bizonnyal nem ismeretlen Gianni Garko alakítja, a pszichiáternő szerepét pedig a szintén B (vagy inkább Zs) kategóriás filmekben domborító Erika Blanc kapta meg. A gyilkosságok brutálisabb részei jórészt a kamera látószögén kívül zajlanak le, így a klasszikus giallóktól eltérően a néző már kevésbé élvezkedhet a gyilokorgiákban, itt a kamera már nem élvezkedik kéjesen az áldozatok kivéreztetésén, noha azért akadnak jó ötletek, a vak iskolások osztálytermében lemészárolt tanárnő esete például kifejezetten szellemes húzás. Amivel még újat hozhatna ez a film a műfajba, az például éppen a gyilkos motivációja lenne, itt ugyanis a tettek kiváltója nem a büntetés szándéka, illetve nem csak az, de sajnos ez is eléggé felszínes marad.
A néhány jó momentum sem tudja elfeledtetni a csalódást, mert voltaképpen egy gyenge és fáradt thrillerecskét láthatunk, amelyet egy kóros ötlethiányban szenvedő alkotógárda dobott össze. A történet és a színészi játék feledhető, a cselekmény sablonos, a zenei anyag pedig a szokásos vonószenekari, illetve zongorafutamokból áll, így ez sem tesz hozzá semmit a filmhez. Ez egy jellegtelen, teljesen fölöslegesen összetákolt, semmitmondó alkotás, a giallo műfajának a megcsúfolása, nem is csodálom a korabeli fogadtatás milyenségét, gyakorlatilag egy tucatkrimit kap a néző. Ne dőljön be senki annak, hogy ezt giallóként aposztrofálják, és aki műfajjal ismerkedni kezd, annak végképp nem ajánlom, hogy ezzel a filmmel indítson (igaz, másoknak sem tudnám javasolni, hogy az életükből másfél órát áldozzanak erre a valamire).
48 Body Puzzle (1992)
Egy titokzatos sorozatgyilkos brutálisan lemészárolja áldozatait, és eltávolítja valamelyik testrészüket. A szerveket elrejti egy özvegy hűtőszekrényében, akinek az elhunyt... több»
Szereplők: Giovanni Lombardo Radice, Tomas Arana, Gianni Garko, Erika Blanc, Joanna Pacuła
