Már megint a robotok.

2022.10.27 19:43 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

1

Ha maga Neill Blomkamp tüsténkedik egy filmben, szinte mindenre (is) számíthatunk tőle.

Na de lássuk csak:

Valakik vastagon megkenhették a FIFA-t, mert épeszű ember soha nem adott volna rendezési jogot Dél-Afrikának (most pedig az araboknak) egy foci VB megrendezésére.

Beismerem, ez a feltevésem Neill Blomkamp filmjein alapul, mely szerint Dél-Afrikában élni kész szívás. Bármelyik pillanatban kirabolhatnak, megölhetnek, minden nap ajándék az ott élőknek és az oda látogatóknak egyaránt. Ha én lennék a Turisztikai Minisztérium illetékese, tutira nem vele csináltatnék országimázs filmet. (Vagy mégis?)

Történetünk 2016-ban játszódik, de mivel a film maga 2015-ös, így az a jövő.

Érdekes paradoxon, ugye?

A gyártó cégnél dolgozni igazi kiváltság. Kapsz egy Merci furgont, amivel ki-be járkálhatsz, a biztonsági őr még szalutál is hozzá. A fejlesztő, Deon Wilson (Dev Patel) simán meg is szegi azt a szabályt, mely szerint az ember soha ne vigye haza a munkát. Mivel az általa írt programra a cég vezetője, Michelle Bradley (Sigourney Weaver) nem vevő, ezért azt egy beolvasztásra váró példányba tölti le otthon. A programtól aztán a 22-es (Sharlto Copley digitális mozgásrögzítéssel) robot öntudatra ébred, nem mellesleg ez a legfőbb ok, amiért a cég nem kifejezetten tartott a programra igényt (rendőrrobotnak egyébként is minek öntudat?). Ebbe az öntudatra ébredésbe rondít bele rendesen egy béna és piti gengszterbanda, melynek tagjai kísértetiesen hasonlítanak a helyi Die Antwoord rapbanda tagjaira.

Ninja, Yolandi és társai elszúrnak egy melót, ezért égető szükségük lenne Deon Wilsonra, őt viszont csak csomagban (face to face) adják a robotjával együtt. És ezen a ponton természetesen elszabadul a pokol. Ezt a zűrzavart próbálja meg kihasználni a cég másik fejlesztője, Vincent Moore (Hugh Jackman), akinek robotjára – amit a Robotzsaru ED 209-eséről másolt – eddig nem sok igény mutatkozott. És ezen a ponton még nagyobb káosz következik.

A rendező a szegények és gazdagok témakör mellé felvette a mesterséges intelligenciát is, ami egyébként egy nagyon érdekes és hálás téma, amennyiben megfelelően kezelik. A Transzcendes erre az egyik legjobb – negatív – példa az utóbbi időkből. Ha mindent alárendelünk a látványnak és leforgatunk egy indokolatlanul hosszú és indokolatlanul drága Die Antwoord klipet, akkor nem hogy válaszokra nem marad idő, de még kérdések feltevésére sem. Pedig lennének.

A látvány, amit kapunk, valóban lenyűgöző, ám előbb simán elszédülünk a logikai bukfencektől, melyektől már az Elysium sem volt mentes. Weaver és Jackman a legjobb tudásuk szerint játsszák el a harmatgyengén megírt karakterüket. Yolandi és Ninja szinkronhangja irritáló, akárcsak a kinti valóságban, nem csoda, hogy nem tévébemondóként keresik a kenyerüket. Régóta szerettek volna együtt dolgozni a rendezővel, ezért hajlandóak voltak lemenni kutyába, cserébe a hangfalakból és úgy általában a háttérből mindig ők szólnak, a saját gönceiket hordják, a kecójuk a saját képeikkel van kidekorálva és kismillió utalást találunk a saját lemezkiadójukra is. Dev Patelt itt szerettem, a Chappie megformálásáért felelős Sharlto Copley – akivel egyébként a rendező egy középiskolába járt, de ez most tényleg nem számít – tökéletes munkát végzett.

A Chappie-t igazából nem is a mások által felemlegetett robotos filmekhez hasonlítanám, sokkal inkább egy modern, újragyártott Pinokkióhoz: egy kisgyerek agyával gondolkodó valamit próbálnak meg a felnőttek befolyásolni és elhitetni vele, hogy egyszer igazi gyerek lesz, ha szót fogad nekik. Merthogy valami ilyesmiről szól. A többi csak blöff.

Aztán nehogy a gyümölcs centrifugám megtámadjon!

Merthogy 100%-os almalét „gyártok!”