Engem nem mindig tudnak lekötni (jó, persze, ha olyan a hangulatom, falom őket) a hentelésben gazdag horrorfilmek, amelyekben az undorítóbbnál undorítóbb lények és szörnyek ijesztgetik szegény nézőt, és kapitális közhelyeket puffogtatva tesznek el láb alól minél több „áldozati bárányt”, minél változatosabb és vérben gazdag formában. Ellenben majd mindig tetszenek a klasszikus darabok a műfajban, ha úgy tetszik, más nevén a művészhorrorok, de abból is a romantikusabb darabok.
Nemhiába volt ifjabb tinédzser éveimnek nagy kedvence Coppola Drakulája, de a Lugosi-féle változat is tetszett, hiszen a vámpírok mellett nem lehet unatkozni, érdekesek és nagyon-nagyon veszélyesek.
És vajon mi lehet rosszabb egy vámpírnál?
Hát, egy vámpír-boszorkány, természetesen.
Mario Bava (nagy kedvencem) klasszikus horrorfilmjéhez eddig még nem volt szerencsém, ezért sikerült rácsodálkoznom arra, hogy milyen zseniális és időtálló alkotás.
Végigrettegtem a játékidőt, de egyetlen percet sem akartam elmulasztani belőle, annyira lenyűgözőek a képek, snittek, a beállítások, vágások, a fény-árnyék játék, igazi klasszikus gótikus horror.
Mit is láttam?
1630-ban Moldáviában egy vámpír-boszorkányt, Asa Vajdát (Barbara Steele) a saját bátyja ítéli halálra a szolgájával, Igor Javutichcsal (Arturo Dominici) együtt.
Mielőtt azonban Asa eltávozik ebből a világból, megátkozza a saját családját.
Röpke 200 évvel később egy orvosi konferenciára igyekezve véletlenül életre kelti őt dr. Kruvajan (Andrea Checchi), aki asszisztensével, dr. Andre Gorobeckel (John Richardson) együtt hamarosan az egyre izgalmasabb és halálosabb események közepébe keverednek.
Mint tudjuk, egy jó film alapja mindig a jó script, és ezúttal Mario Bava nem kispályázott, magától a nagy Gogoltól vette az ötletet, az ő horror-novellája alapján készült el a kellemes kis forgatókönyv.
Találtak még egy megfelelő főszereplőt, hiszen az nem elég, ha a vámpír-boszorkány szép, karakteresnek is kell lennie, egy igazi klasszikus femme fatale-nak, aki hitelesen viszi bűnbe a férfinépet.
Barbra Steele férfi szemmel nézve jó választás volt, kegyetlenül volt halálos, ugyanakkor mindezt olyan ártatlan babaarccal vezette fel, hogy az utolsó jelenetben valóban nem volt könnyű dolga John Richardson színésztársának.
A történet íve teljesen kerek, és éppen nem túl bonyolult, itt valóban a technikáé volt a főszerep, kegyetlenül hangulatosak a képek, öröm nézni ezt a rémesen jó filmet.
Ínyenceknek feltűnhet, hogy sok rendezőt megihlettek a jelenetek, én elsőre egyértelműen Coppolát (Drakula, természetesen) és Tim Burtont (Az Álmosvölgy legendája) említeném.
Ami feltűnt, hogy a korai 30-as évek klasszikus horrorfilmjei előtt tiszteleg a filmmel Mario Bava, aki, ha nem is alkotta meg a női Drakulát, de azért nagyon szép és míves darabot alkotott a műfajban.
Nem mindennapi kezdés, hogy egy szép asszony arcára rátesznek egy szögekkel kivert maszkot (az a jelenet, ahogyan közeledik a kamerához az álarc…), azonnal megvan a hangulat, amely a film végéig tökéletesen egyben marad. De persze vég nélkül lehetne sorolni a jobbnál jobb jeleneteket (abszolút kedvenc részemről, ahogyan Javutich hajtja a fogatot, és ahogy kikel a sírból, persze nekünk, férfinézőknek pedig gondolom Barbara Steele-hez kapcsolódnak a legkedvesebb emlékeink). Az sem hétköznapi, ahogyan a főszereplő megöregszik/fiatalodik stb., stb.
Kár, hogy mára már eljárt az idő a szöveg felett, amely inkább kínos, mint veretes, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, úgysem a párbeszéd a lényeg, hanem a fokozatosan növekvő feszültség, az őrjítő zene, a brutális gothic hangulat, a zseniálisan megkomponált jelenetek – minden adott egy kiadós és „sóhajtós” reszketéshez. Mi kell még?
Nem zajlanak túlságosan gyorsan az események, sőt éppen azért olyan félelmetes a hangulat, mert annyira „megfontoltan” mozognak az élőholt szereplők, az elevenek pedig velünk együtt frászt kapnak tőlük, olyannyira hitelesek és földöntúlian ijesztőek.
A bűn és az erény örök ellentéte a történet lényege, amely mindennel együtt egy klasszikus panelekből építkező horrorfilm, azzal a különlegességgel, hogy ezúttal egy nő volt a csábító démon, nem egy férfi, ha úgy tetszik, egy feminista Drakula-történetet vitt vászonra Mario Bava, méghozzá igen-igen kiválóan.
A néző megkapta a zsigerig hatoló félelmet, a férfi nézők egy szép és izgató, szexis főszereplőt, a női nézők pedig egy romantikusan szép történetet és egy sármos orvost, vagyis mindenki jól járt szerintem.
A zene szerepe kiemelkedő, akárcsak az operatőri munkáé, így méltán lett klasszikus ez a film a saját műfajában.
Barbara Steele nemcsak gyönyörű volt, hanem nagyon jól játszotta kettős (ártatlan/femme fatale) szerepét, kiváló választás volt a főszerepre. John Richardson szokásához híven nem váltotta meg a világot, ellenben nagyon jól segítette ki a női főszereplőt, úgymond „a keze alá dolgozott”.
Arturo Dominici emlékezetes jelenetek sorát kapta Javutichként, Andrea Checchi pedig simán hozta a kötelezőt.
Mario Bava nemcsak rendezője, hanem operatőre is volt a filmnek, ennek köszönhető, hogy ilyen felejthetetlen lett a hangulat, amelynek ezer összetevője van a fényjátéktól a hanghatásokig és a zenéig.
A mai napig nézhető és élvezhető darab.
Látványos, klasszikus horrorfilm, kötelező darab.
Zöld almát rágicsáltam, és így frenetikus volt az összhatás.
