A gonosz fogtündér legendája is lehetett volna

2023.02.03 20:37 Kóborló Olvasottság: <100x

1

A mesebeli fogtündér legendáját már láthattuk párszor filmre adaptálni, és be kell valljam, jómagam kimondottan örültem anno, amikor először láttam eme film előzetesét, hisz előjáróban azt gondoltam, hogy egy misztikummal átszőtt horrorfilmhez lesz szerencsém, de valahol, valami félrement ennél a produkciónál.

A film rendezését az a Jonathan Liebesman vállalta magára, aki ezzel a produkcióval kezdte meg rendezői pályafutását, legalábbis ha az egész estés filmeket vesszük alapul. Ugyanis a direktor még 2000-ben készített egy rövidfilmet Genesis and Catastrophe címen. A rendező bevallása szerint, nagy rajongója a horror műfajnak (ezt bizonyítja is majd a későbbi munkálatai során, ugyanis ő készítette el a 2006-os, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet címen ismerté vált filmet, ami egészen fogyaszthatóra sikeredett szerintem), és ezt nem is vonnám kétségbe, ugyanis jelen film nem a rendezése miatt vált számomra igencsak középszerűvé, hanem a története miatt.

A film forgatókönyvét Joe Harris, James Vanderbilt és John Fasano (1961-2014) trió hozta össze, és be kell valljam, kissé bosszant, hogy a három forgatókönyvíróból pont Joe Harris volt az, akinek az ötletét vették alapul, ugyanis Mr. Harrisen kívül a másik két forgatókönyvíró már bőven bizonyított más filmek forgatókönyveiben. Mr. Harrisnek volt egy épkézláb elképzelése arról, hogy miként is lehetne horrorköntösbe bújtatni a mesebeli fogtündért, ami működőképesnek is bizonyult úgy a film egyharmadáig, de arra már nem volt ötlete, hogy miként is lehetne az egész filmet megtöltenie az ehhez szükséges misztikummal, így pedig maradt az olcsó és bevált módszer, miszerint töltsük meg a hátralevő játékidőt jump scare-ekkel (pedig több is lehetett volna szerintem ebben a történetben). Na de mindegy, ha már ezt kaptuk, akkor nézzük, hogy miként is üzemeltek azok a bizonyos jump scare-ek. Mindenképp dicséret jár a film hangeffektjein dolgozó stábnak, ugyanis e téren tényleg képesek voltak a nézőire hatni. Oké, ez mára már olcsó és milliószor elhasznált dolog, de húsz évvel ezelőtt még sokkal jobban működött. Továbbá látszott az igyekezet a készítők felől, hogy szerették volna, hogy a filmjüknek legyen egy kimondottan félelmetes atmoszférája. Na ez, ami nagyon megbukik itt, ugyanis annyira pörgősre sikerült elkészíteniük a film játékmenetét, hogy ezzel agyon is csapták a félelemkeltését a produkciónak. Pedig még a filmbéli karakterekkel nem is volt nagyobb probléma, még akkor sem, ha csupán papírvékonyak lettek, de egy jól sikerült a szereplőválogatással kellőképpen kompenzálni tudták mindezt.

Egy másik nagy problémám ennél a filmnél a vágások. Tudom, 20 évvel ezelőtt szinte divat volt, hogy a legtöbb horrorfilmnél ezeket az eljárásokat alkalmazzák, miszerint egyetlen snitt sem lehetett fél percnél hosszabb, így pedig szinte már olyan, mintha egy videóklipet kapunk (szerencsére ez mára már azért bőven megváltozott). Ezen okok miatt pedig a film teljesen vérmentes, vagy akár írhatnám azt is, hogy horrormentes, hisz brutalitás terén sem vállal sokat.

Összegezve a filmet, egy végtelenül könnyed és átlagos produkcióhoz lesz szerencséje a nézőjének, amiben sokkal több maradt, mint amit végül képernyőre vittek.