Imázsépítgetés Kőmíves Kelemen módra

2019.04.22 21:55 Attila G. Olvasottság: 202x

1

HOZZÁSZÓLÁSOM CSELEKMÉNYMEGJELENÍTÉST TARTALMAZ!

Olykor, amikor filmkritikát, illetve sokkal pontosabban fogalmazva filmes hozzászólást írok, szeretem egy kicsit szabadjára engedni a gondolataimat. Szeretek olyan gondolatokat megfogalmazni - vagy érzéseket legalább megpróbálni szavakba önteni -, amelyek bár nem köthetők közvetlenül az adott filmhez, de eme film váltja ki ezeket.

Szeretem az olyan filmeket, amelyeknél legalább egy kicsi személyes érintettséget vélek felfedezni, s ezáltal a filmet könnyebben át tudom érezni, át tudom élni, és/vagy épp azonosulni tudok egy karakterrel. - Na persze ez a gondolkodásmód olykor kissé olyan keszekusza hozzászólásokat szülhet, amelyek - érthető okokból - talán senkit nem érdekelnek, vagy csak nagyon keveseket. Olykor a 19-re is lapot kell húzni. -

Ez a film is ilyen. Vegyük át röviden, mi is történik, mit is látunk.

Adott egy híres neves orvos, talán sebész. Kollégája súlyos rákos betegséget diagnosztizál nála, mely gyógyíthatatlan. Illetve kemoterápiával talán valamennyire javítható az életminőség, és talán néhány hónapot lehet ezáltal nyerni. Hősünk ebből a kemoterápiából nem kér. A hátralévő idejét inkább arra használja fel, hogy az imázsát a szerettei, és barátai körében lerombolja, hogy majdan ha eltávozik az élők sorából, ne hiányozzon nekik. Csak történik egy kicsi bökkenő. Meggyógyul. - Mintha Kőmíves Kelemenék rossz asszonyt falaztak volna be; vagy rossz helyen kezdtek volna eleve építkezni. Ugye hősünk esetében egyébként a ház lerombolása lenne a cél, ami nappalra mégis valahogy felépül. Csak épp már senki nem akar lakni benne. - Szóval igen. Hősünk meggyógyul. Amikor - talán az egy szem lányán kívül - már minden szerette, kollégája megutálta, és még az állását sem kaphatja vissza, sőt, alacsonyabb pozíciót sem. Faramuci helyzet. S itt egyébként némiképp befejezetlennek érzem a filmet. Értem a koncepciót, de nem feltétlenül szeretem az olyan filmeket, amelyek kurtán-furcsán rosszul végződnek.

Egyébként ennek a filmnek van szerintem egy amolyan amerikai "testvérfilmje" - illetve talán több hasonló filmet is lehetne találni -, ahol nagyjából ugyanezeket a történéseket láthatjuk, csak apró módosításokkal. Az utolsó vakáció című Queen Latifah-filmre gondolok. Ugye mit látunk? Hősnőnknél halálos betegséget diagnosztizálnak, hónapjai vannak hátra. Ő úgy dönt, boldogan akarja leélni hátralévő hónapjait, pénzügyi tanácsadójának legnagyobb megdöbbenésére minden megtakarítását felhasználva. Elutazik egy álomvakációra. Pénzétől nem hogy nem tud megszabadulni, hanem végül megtöbbszörözi. Kiderül, nem volt igazából beteg, egy műszaki malőr miatt diagnosztizálták tévesen. - Kőmíves Kelemen világában ez szerintem valahogy úgy jelenik meg, hogy épp házat rombolnak, de teret engednek annak a lehetőségnek, hogy a helyén esetleg virágoskert épülhet. Valamilyen csoda folytán még nagyobb ház létesül - virágoskerttel. -

Az én életemet is némiképp hasonlóképp jellemezték, illetve jellemzik. Sok évvel ezelőtt én is átestem egy relatíve súlyosabb betegségen - bár elvileg nem voltam ekkora veszélyben. - Egyébként egy tévés személyiségnek volt nagyon hasonló betegsége, még tréfálkozott is ezzel, csak ő szerintem olcsóbban megúszta ezt az egészet. - Tumoros betegség miatt én is átestem egy elvileg egyszerűbb, és egy súlyosabb műtéten - mind a 2 más-más okból elég károsan befolyásolta az azóta tartó életem, például viszonylag sokat elvett az önbizalmamból -, és 3 kúra kemoterápián. Na persze néhány orvosom szerint például a súlyosabb műtét elkerülhető lett volna, amin amúgy már-már rutinszerűen követtek el egy orvosi műhibát, ami elvileg apró hiba, mégis annál súlyosabb következményekkel jár. Sebaj, átvészeltem, már több, mint másfél évtizede történt, élek.

Nekem amúgy inkább pozitív imázsépítés lenne a célom. - Például elérni azt, hogy 2 kedvenc kézilabda csapatom, illetve ezeknek főleg bizonyos játékosai lehetőleg sűrűn gondoljanak rám, lehetőleg pozitívan. A Duna-parti csapatból az az "ötösfogat", akikről nagyon korán kiderült, hogy maradnak; illetve a távozók közül is ketten... A kerület másik részén lévő csapatból meg leginkább annak a figyelmét igyekszem fenn tartani, aki a csapatból számomra a leginkább kedves; illetve talán még egy valakiét, akivel alig pár hete keltettük fel kölcsönösen egymás érdeklődését. De ez most mindegy. -

Csak természetesen van egy kicsi bökkenő. Valamit akaratlanul nagyon rosszul csinálhatok. Valami valahogy mindig rosszul sül el; lehet, hogy fordítva ülök a lovon. Egyik kezemmel talán építem a házat, de másik kezemmel egy füst alatt rombolom is.

Talán egyszer ezt a másik kezem idővel sikerül lekötni, ideje lenne már.

Kern Andrást egy fura pacáknak tartom. A hazai filmekből, illetve hazai színpadokról valamiért nehezen tudnék akár kedvenc színésznőt, akár kedvenc színészt választani. Illetve eddig ebbe valahogy bele sem gondoltam. Bár akadnak jelöltek. Például férfiak között Bodrogi Gyula, akinek a Süsüje volt talán az első mesefigura, amit gyerekkoromban megismertem. Hölgyek között Gáspár Kata, akire az Apám beájulna című filmben figyeltem fel - és leginkább Ő keltette fel az érdeklődésem a 200 első randi című sorozat iránt, amit leginkább miatta kezdtem el nézni, az első széria minden részét láttam - bár az utolsó 2-3 részen kissé bealudtam -, s nem igazán lehetett eltéríteni attól, hogy minden részét a rendes tévés adásidőben láthattam, ami, mivel hétköznap futó sorozat volt, elég cifra helyzeteket eredményezett. Valahogy még sem feltétlenül tudnék sem akár olyan színésznőt, akár olyan színészt megnevezni, aki kiemelkedően kedvenc lenne, mert annyira átlagon felülinek tartanám. Ez persze mit sem von le a hazai színész személyiségek értékességéből. Hiába vannak elvileg sokkal inkább szem előtt - bár, hogy tényleg így legyen, sokkal sűrűbben kéne például színházba járnom -, a külföldi színészekre elvileg könnyebb felfigyelni nekem legalábbis, mert kis túlzással magyar filmek csak elvétve jutnak el a mozikba, míg például amerikai filmek dögivel.

Kern András viszont - főleg ezzel a filmmel - egy kicsit elgondolkoztatott. Elvileg 3 olyan amerikai színész is van, akiket többé vagy kevésbé kedvenc színésznek tartok - bár egyikük már nincs köztünk -, és akikre valamiért emlékeztet. Bill Murray-re, Bill Nighy-ra és Robin Williams-re gondolok. Bár lehet, hogy csak én látok bármiféle hasonlóságot. - Erre mindjárt visszatérek. -

Kern András több alakításánál egy amolyan különös "tojok bele mindenbe, lesz ami lesz, carpe diem"-szemléletmódot vélek felfedezni. S most a filmjei közül például a Meseautóra, a már említett Apám beájulna című filmre, és a Csudafilmre gondolok - ezeket láttam tőle moziban (illetve még a Csocsó, avagy éljen május elseje! címűt, de eme film-beli szerepére nem emlékszem) -, illetve természetesen a Gondolj rám!-ra (a film betétdalának dallama most is a fülemben cseng). - Egyébként az az érdekes, hogy a Csudafilmen még moziban ülve is elaludtam, s tévé előtt nézve is sokszor, mire egyszer végre sikerült végignézni. Pedig azt amúgy egy kellemes hangulatú, kellemes filmnek tartom. Csak mintha egy idő után egy kissé "szétfolyna" a film, igazából szerintem akkor, amikor a romantikus szál elindul. -

Szerintem mind a 4 film-beli alakítását jellemzi a szarkazmus, általában olyan lazán, könnyedén veszi a dolgokat, nem rágódik úgy igazán semmin. Szinte már példakép, mert nekem is hasonlóképp kellene hozzáállnom az élethez, s faltörő kosként törni előre; nem törődve kis túlzással semmivel - nem azt írtam, hogy senkivel -; s nem engedve, hogy bármikor bármiféle keserűség teret engedjen, mert mindig lesz valahogy. - Ha az említett 3 amerikai színész számos alakítását tekintjük, szerintem hasonló dolgokat el lehet mondani róluk. -

Talán ha hasonlóképp tudnám élni az életet, talán el tudnám érni a célom, hogy a számomra fontosabb személyek sűrűbben keressék valamilyen formában a társaságom, és sokkal pozitívabb szemlélettel gondoljanak rám.