Ha valaki végignézi a filmet, és ismerősnek találja, akkor ne csodálkozzon. Engem valahogy a Bheemára emlékeztet. Nem a sztori, bár itt is egy gengszter jobbkezéről van szó, aki hallgatag, félelmetes, biztos kezű és hidegvérű. Inkább a hangulata, a hosszan kitartott jelenetek, a főhős magányossága, aki a gonoszságon belül is kitartóan keresi a jót. Pawan Kalyantól (Jai) csak ezt az egy filmet láttam, mégis profi színésznek könyveltem el. Nem viszi túlzásba, néha csak jelen van, mégis uralja a vásznat. Olyan súlyos egyéniséggel rendelkezik, ami csak kevesek sajátja.
A főgengszter Bhagavan (Jackie Shroff olyan elképesztően jó, mint a Mission Kashmirban), egy életre lekötelezi magának Jait, aki mellette felnőve kikerülhetetlen jobbkeze, testőre, megoldóembere lesz.
A sztori rengeteg csavart tartalmaz, hiszen nem csak a főgengszter politikai és gazdasági pókhálóját kell felgombolyítani, de Jai ezen belül elfoglalt kiemelt helyét, amely őt mégis kitörésre sarkallja, és ellenpontként magányos óráiban üvegházban növényeket nevel. Illetve csak nevelne, ha értene hozzá. Segítségül felfogadja Sandhyát () aki nemcsak életfelfogásban, de életminőségben is teljesen az ellentéte. Törvényszerűen beleszeret a tisztalelkű lányba, aki (ahogy halad előre a történet) nem a gengsztert, hanem a nemes lelket látja meg a férfiban.
Kettőjük szerelme azonban törvényszerűen katartikus állapotot idéz elő az alvilágban (mind a gazdasági, mind a politikai vonalon), és óhatatlanul véres háborúba torkollik.
Kérdés, hogy ki marad életben, a történet végére?
