Chanson douce

Megrázó film, ami szép lassan, apránként mászik a bőrünk alá, hogy sokáig visszatérjen rémálmainkban. Nagyon őszinte és érzékeny a két főszereplőnő ábrázolása, és valahol mindkettő emberien és végtelenül önző. Megtekintését friss szülőknek nem ajánlom, mert borzalmasan megrázó pár jelenet a végkifejleten kívül is.

A filmet kifejezetten filmínyenceknek ajánlom, és lehet, hogy így is sokaknak csalódást fog okozni. Egy drámai kimenetelű meséről van szó, ami egy könyvadaptációra épül. Idillikus, majd melankolikus unalommal fenyegető, de élettel teli a történet nagy része, pedig ez a film jelenetről jelenetre építi fel a keretét, és egy tökéletes család tükörképét kínálja a nézőnek. Lassan és aprólékosan tartja az irányt, talán egy kissé túl sokáig. A felületes szemlélő csak egy tökéletes dajkát lát, részletesen bemutatva annak szinte minden tevékenységét. Az ínyenc néző már itt érzi a feszültséget, hogy itt valami nincs rendben, a nő elméjében abnormális viselkedési jelek vagy figyelmeztető tünetek jelentkeznek. Ezt az átmenetet a nagyon finomra hangolt rendezői munka és a dajkát alakító Karin Viard professzionálisan erős alakítása fokozza. A dajka pszichológiáját nehéz meghatározni, de tény, hogy az őrületbe vezető végső fordulatban csapódik le, és az elkerülhetetlen végkifejlet miatt a történet már kiszámíthatóvá válik. A történet túl hirtelen ér véget, emiatt sokan bosszankodnak majd velem együtt. Szívesen néztem volna az utóhatásokat, a szülők reakcióját, és azt, hogy például mi történik ezzel a történettel igazságügyi szinten. Mindenképpen egy őszinte filmnek tartom, ami egészen biztosan kirángatja majd közönségét a komfortzónájából.