Akár úgy is nézhetjük, hogy két külön filmet, két külön Akshay Kumart látunk. A film első felében Badhsah (Császár), Sultan jobbkeze, félelmet nem ismerő gengszter, aki ugyanakkor távol tartja magát minden mocskos dologtól. Könyörtelen, de nem gonosz... Több. És csendes, nagyon csendes. Ezt az Akshay Kumart szeretem nagyon; villanásnyi arcmimikával, nagyon apró, alig észrevehető gesztusokkal játszik, és ritkán tör ki. Inkább félmosolyokkal, hosszú nézésekkel, rezzenéstelen arcjátékkal játszik. Kevesen tudják ezt. És nála is ritkán látni. Talán, mert nem nagyon készítenek ilyen filmeket Bollywoodban.
A film második felében Babu, a kovács, hosszú hajjal, borostásan, magával nem törődve, csak a fiának élve egy megint másik Akshay Kumart láthatunk. Aki egész éjjel dolgozik, hogy meglegyen a pénz a fia tandíjára, aki bármit megtenne azért, hogy ő boldog legyen, szigorú, de igazságos apa. Ilyet sem láttam még tőle.
És nagyon örültem Karisma Kapoornak, kevés filmjeinek egyike, ahol színészi játéka meggyőző, és magával ragadó.
A film alaphangulata komor, csaknem drámai, ritkán vannak benne vicces jelenetek (talán csak az az egy Johnny Lever párbeszéde az utca emberével), ez alapján fel voltam készülve, hogy papírzsebkendőért kell majd nyúlnom. És így is történt.
De nem adnám semmi pénzért, hogy láthattam így játszani a fiatal Akshay Kumart.
