A rendezőóriás minden kétséget kizáróan legnehezebben emészthető, legérthetetlenebb alkotása. Dehonesztáló módon a művészfilmes kategóriába sorolandó, merthogy a drámát messze túlhaladja. Tulajdonképpen egy ihletett antik tragédia, némi Dosztojevszki... Többjjel ötvözve.
Az alaposabb vizsgálat után kezd átszüremleni a túlvilági dimenziókból a megelevenedett szürrealizmus. Fassbinder eleven hatása él a műben, szinte sugárzik a díszletek mögül a legbensőbb szenvedés, amely úgy bújik meg a külsőségek mögött, mint az éji árnyék. Bergman nem felveti, hanem belerobbantja merengő tekintetbe a szenvedések mögötti értelmetlenség mivoltát.
Lassú és körmönfont párbeszédek, ahol minden mozdulatnak jelentősége lehet – elnyújtott képek és szokatlan beállítások jellemzik. Mintha bármilyen morális ordenáré gesztus megengedett lenne, annak érdekében, hogy láttassa, amit óhajt.
Voltaképp nem lehet elmagyarázni, mit is szeretett volna kifejezni eme örökbecsű alkotás. A hollywoodi kritikusok nagyvonalúan elismerésüket fejezték ki iránta, ezzel bevallották, hogy teljesen érthetetlen számukra. Persze nem kétséges, hogy már a cím is beszédes, gyakorlatilag sírkertben is foganhatott volna, csakúgy ,mint a gyilkos elől bujkálva egy elhagyatott házban.
Bár csupán másfél órás, kín és pokol megtekinteni, az emberi természet és a földi lét legláthatatlanabb és legnyilvánvalóbb mesterkedéséről rántja le a leplet.
