A II. világháború az elmúlt évtizedekben a filmesek kedvelt témájának bizonyult, számtalan országban készültek a problematikát boncolgató alkotások, hol véres háborús filmek, hol maró szatírák, hol a háborút "csupán" háttérként használó drámák formájában. És amíg az angolszász munkák meglehetősen jól ismertek - és aránylag könnyen elérhetőek, illetve például a televíziós csatornák által is sugárzott alkotások közé sorolhatók -, az idősebbek pedig emlékezhetnek a szovjet filmgyártás termékeire, addig mondjuk a német vagy olasz háborús filmek kevésbé kerültek be a köztudatba. Az olasz repertoárt gyarapítja jelen filmünk is, amely szokatlannak tűnő, olasz-szovjet koprodukcióban készült. (Az 1960-as, 70-es években azonban nem volt ritka a két ország filmgyártásának együttműködése, ezekből születtek olyan munkák, mint az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban, illetve a Napraforgó[k]).
A film nagyjából azt az életérzést adja vissza, amit a keleti fronton harcoló tengelyhatalmak egyszerű katonái tapasztalhattak meg. A cselekmény alapvetően néhány egyszerű olasz ember sorsát követi nyomon, akiket besoroztak, és útnak indították őket a Szovjetunióba. Kezdetben még mindenki vidám és bizakodó, könnyű menetelésnek ígérkezik a harc. Az idő múlásával azonban egyre több szörnyűséggel találkoznak, szembesülnek a németek kegyetlenségével, és olyan helyzetekbe kényszerülnek, amelyek döntés elé állítják őket: a katonai kötelesség teljesítése vagy az emberiességi szempontok érvényesítése között választhatnak. A főszereplők megpróbálnak az utóbbi szerint élni, de a háború könyörtelen logikája fokozatosan bedarálja őket. A kis csapat tagjai egymás után esnek áldozatul az összecsapásoknak, miközben mindegyikük csak egyet szeretne: túlélni. Habár a cselekmény során akadnak olyan pillanatok, amelyek ideig-óráig megtörik a keserű hangulatot - mint például a fiatal, még szinte gyerek olasz katona és a szovjet partizánlány bimbózó románca -, ezek talán csak azért kerültek bele a történetbe, hogy általuk még súlyosabb legyen a háborúellenes mondanivaló. Nagyjából a film felétől válik igen intenzívvé a fojtogató, sűrű légkör, az olasz katonáknak a romló katonai helyzet mellett a német szövetségeseik lekezelő viselkedésével és a kegyetlen téli hideggel is meg kell küzdeniük. Noha vannak, akik mind olasz, mind szovjet oldalról megpróbálnak emberként viselkedni - mint a szovjet partizánok gyógyítására orvost küldő olasz parancsnok -, a háború iszonyata csak hullahegyeket termel. A történet vége felé már a néző is együtt szenved a katonákkal, szinte érezzük a havat az arcunkba fújó szelet, a csontig hatoló hideget. A film szerintem legjobb és legerősebb pillanatait az utolsó kb. háromnegyed óra tartogatja, amikor a reményvesztetten visszavonulni próbáló tengelyhatalmak katonái már csak az életük mentésével foglalkoznak. Dermesztő látványt nyújt, ahogyan az őrület határára kerülő katonák kétségbeesetten próbálnak felkapaszkodni a teherautókra, miközben a sofőrök válogatás nélkül átgázolnak rajtuk, vagy ahogyan meglincselik a felettesüket, kitöltve rajta az átélt szenvedések által kiváltott bosszújukat. Az utolsó jelenetek a végtelen hómezőkön a hófúvásban menedéket keresni próbálók szörnyű agóniáját mutatják be, a géproncsok között szinte delíriumos állapotban ténfergő emberi roncsok kísérlik meg túlélni a túlélhetetlent, és biztonságba jutni a már régen nem létező egységeiknél. A film pesszimista zárlata egyértelmű állásfoglalás a háború ellen (nem mintha maga az egész mű nem az lenne), teljesen értelmetlen és embertelen vállalkozásként ábrázolva a tengelyhatalmak keleti "kalandját".
A Keletre meneteltek legértékesebb része éppen az utolsó kb. háromnegyed-egy óra, a történet első fele szerintem kissé gyengébb. Elvben túlélők beszámolóiból gyúrták össze az alkotók a forgatókönyvet, ezért is lehet a nézőnek olyan érzése, hogy az egyes fontosabb szereplők mintha inkább típusokat, emberi magatartásokat jelenítenének meg, semmint igazán egyénített figurák lennének, s meglehetősen erős a filmben a sztereotípiák alkalmazása. A szovjet emberek egytől egyig nemes lelkűek, az olaszok közül a fasiszták gonoszak, míg a közkatonák hazafias, de kevésbé kitartó emberek, a németek pedig egyértelműen brutális vadállatok ebben a történetben (nyilván ideológiai motivációk okán). Persze elmondható, hogy az egyes hadseregekben leginkább a besorozással harcra kényszerített, a háborúval nem feltétlenül egyetértő emberek vettek részt, ugyanakkor viszont ez a filmbeli emberszemlélet inkább talán a kárára van a történetnek. (S végeredményben nem is csodálható, hogy a hidegháború idején a nyugati országokban jórészt mellőzték a bemutatását.) A szovjet hatás egyébként sok esetben tetten érhető például az operatőri munkán, a tömegjeleneteken, s feltételezhetően az sem véletlen, hogy az általában artisztikusabbnak tekintett fekete-fehér celluloidra forgatták a filmet - noha színesben talán izgalmasabb látványt nyújtott volna. A monumentalitás a játékidőben is megnyilvánul, két és negyed óra a mű hossza, ami egy kicsit hosszúnak tűnhet a lagymatag kezdés és az egymáshoz csak lazán kapcsolódó cselekménymozaikok miatt. Az olasz neorealizmus egyik nagymestere, Giuseppe De Santis itt már csak epizodikusan tudja hozni azt a rendezői tudást, amit a legjobb filmjeiben következetesen végigvitt, bár hozzá kell tennünk, hogy vélhetően a szovjetek is nagyban megkötötték a kezét, de azért a Keletre meneteltek a jobb pillanataiban felül tud emelkedni a kissé lagymatag és elfogult mű szintjén. Habár néhány angolszász színész is helyet kapott a gárdában (Arthur Kennedy talán halvány a fasiszta parancsnok szerepében, míg Peter Falk itt is már jórészt a későbbi munkáiban is alkalmazott jellegzetes eszköztárral dolgozik, s szerintem ő nyújtja az egyik igazán kiemelkedő színészi teljesítményt a szovjet színésznők mellett), zömmel olasz, illetve szovjet művészek láthatóak a filmben. Érdekes módon olasz részről inkább mintha a másodvonalbeli színészek közül válogattak volna az alkotók - vagy legalábbis kevéssé csenghet ismerősen a nevük a magyar közönség számára -, míg szovjet részről több olyan művész (Zsanna Prohorenko, Tatjana Szamojlova) is játéklehetőséghez jutott, akikre a hazai nézők közül főképp az idősebbek emlékezhetnek. Azonban az erőfeszítések ellenére a Keletre meneteltek nem vált különösebben ismert vagy népszerű alkotássá, noha viszonylag hamar eljutott Magyarországra is (1966-ban például Salgótarjánban és Tatán is vetítették moziban). Nehéz osztályoznom ezt a filmet, a közepes és a jó között van, de inkább a jó felé hajló módon.
