A kemény stílussal, ami gyakran távol tartja a kezdő filmnézőket, Bresson elkerüli a szokásos érzelmi hangulatot, amit egy filmtől el szoktunk várni. Rendezése azáltal válik hatékonnyá, hogy vonakodik az egyik pillanatot jobban kihangsúlyozni a másiknál. Arra kényszerülünk így, hogy minden figyelmünket a filmre szegezzük, s hogy a saját végkövetkeztetésünket vonjuk le arról, hogy mely szavak és gesztusok voltak fontosak. Azonban a filmkockák nagyon is megfontoltak. Azt akarják, hogy élvezzük és felértékeljük a látszólag hétköznapi részletek és szóváltások rendkívüli horderejét.
A Vétlen Baltazárban a rendező egy szamarat állít a figyelem középpontjába, egy állatot, aki természetszerűen olvad a háttérbe. Amikor Baltazár felemeli a hangját, a szamárbőgése visszataszítóan hat a nyitó zene alatt, ami annyira rikácsoló, hogy a nézők hangos röhögésnek vélhetik. Baltazár amolyan "szent együgyű", aki nem tud beszélni (hála az égnek), hogy valami sajátos meglátást adjon helyzetéről. A film legnagyobb részében csendben van, nyugodtan megteszi azt, amit kérnek tőle a különféle gazdák és idegenek, elfogadva türelemmel a bántalmakat, a rossz bánásmódot, elvégzi a kemény munkákat, és úgy éli az életét, hogy közben csak nagyon kevés méltánylást vagy jutalmat kap mindezért. De akárhova megy - a fiatal Marie édeni kertjéből kezdve, egy kegyetlen gazda általi gyötrelmeken át az utazó cirkusz megaláztatásáig - az alázatos, engedelmes viselkedése olyan fénnyel ragyog, hogy megvilágítja mindazok természetét, akik csak a közelébe mennek.
Bresson tudta, hogy ezt az állatot választva fogja tudni megfogni a nézők lelkiismeretét. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez az alázatos szolga volt az, aki a szenvedő megváltót Betlehembe, s majd Jeruzsálembe vitte.
