Vámpírok városa

2023.09.11 20:09 Kóborló Olvasottság: 211x

5

Stephen King második regénye, az 1975-ben írt Salem's Lot (idehaza a Borzalmak városa címen adták ki könyvben) volt az első olyan King adaptáció, amelyet egyből tévére készítették minisorozatként, de eme okfejtésem máris pontosításra szorul. Ugyanis A gonosz házának létezik egy olyan vágása is, ami lényegesebben rövidebb (kicsivel több mint egy teljes órával) mint amit az amerikai tévécsatornára készült változata takart. Ráadásul erre a vágásra azért volt szükség, mert a forgalmazó a Warner Bros, végül az erősen vágott verzióját, több országban is mozikba küldte (érdekes hogy az amerikai mozikat ez a változat teljesen elkerülte). Na de ezen apró kitérő után, térjünk is rá a filmre, és lássuk hogy mennyire is sikerült jól, avagy rosszul.

Stephen King mint oly sokaknak, nekem is az egyik kedvenc regényíróm, de igazán nagy bajban lennék, ha meg kéne neveznem a kedvenc regényemet az írógéniusztól, habár azért abban szinte biztos lennék, hogy a Borzalmak városát majdhogynem biztos, hogy a top öt regényeként kezelem, emiatt pedig jómagam részben örültem is annak, hogy minél hosszabban nézhetem eme regényadaptációját, részben pedig annyira nem. Azért örültem annak, hogy tévés minisorozatot készítettek King regényéből, mert így egyáltalán nem voltak a készítők a játékidő béli korlátok közé szorítva, és bő három óra közelébe mehettek el e téren. Ez pedig teret adott nekik arra, hogy megteremthessék a kellő atmoszférát hozzá.

Tulajdonképpen két nagy részre lehet osztani A gonosz házát játékidő téren, mert míg az első másfél óra elsősorban a karakterek bemutatására és a feltétlenül szükséges atmoszféra megteremtésére koncentrál, addig pedig a második feléhez becsatlakoztatnak még egy fontos elemet, méghozzá a fokozódó feszültségkeltést, mindezt némi horrorfilmes beütéssel megfűszerezve. És itt álljunk is meg egy pillanatra, ugyanis az egyik legnagyobb gondom, pont itt van A gonosz házával, méghozzá hogy számomra nagyon kevés a film, horror szinten. Pedig ha belegondolunk hogy ki is ült abban a bizonyos rendezői székben (Tobe Hooper 1943-2017), akkor egyből kijelenthetjük, hogy eme hiányosság nem a rendező személyén múlott, hanem sokkal inkább azon, hogy a tévére készítették mindezt. Furcsa módon jómagam több feszültséget és félelemfaktort éreztem a film első felében, ahol leginkább a karakterek bemutatásával, és egy igencsak veszélyes vámpír megérkezésével foglalkoznak leginkább a készítők, mint a játékidejének a második felében, ahol már bővebben akadtak horrorisztikusabb jelenetek is. És itt nem is a technikai kivitelezésekre gondolok, mert hát azok felett azért némiképp eljárt mára már az idő, hanem sokkal inkább arra, hogy a történet második felére szinte alig marad bármi abból a misztikus és olykor már-már nyomasztó hangulatból, ami az első másfél óráját szinte maximálisan belengi. Mindezek azért igazán bosszantóak, mert úgy rémlik, hogy a könyvben pont hogy fordítva volt mindez, miszerint ahogy haladtam az olvasásával, úgy lett egyre feszültebb és izgalmasabb a történet. Ráadásul sok mindent meg is változtattak a filmben a regényhez képest (ami azért egy igencsak megszokott dolog sajnos) de a legtöbb változtatást, az utolsó fél órájában eszközölték, és ez igencsak rányomta a bélyegjét, a film megítélésével kapcsolatban nálam.

Pedig szereplők terén majdhogynem telitalálat a film, hatalmas kár érte, hogy Callahan atya karakterének, mindössze csak annyi játékidőt adtak, pedig hát egy igazán fontos szereplője volt a regénynek. A zenei betétekért, amelyet az Oscar-díjas Harry Sukmannak (1912-1984) köszönhetünk, szintén bőven megállják a helyüket a jelenetek alatt, sőt, kimondottan sok esetben még fokozni is tudták velük a feszültségkeltést.

Mindent egybevéve nálam egy nagyon erős közepes lenne A gonosz háza, és csakis azért nem adom meg a négy csillagot neki, mert sokkal több kiaknázatlan potencia maradt benne, mint amit végül kaptak a több mint három órás játékideje alatt.