Egyfajta érdekes feldolgozása az élettől elfordult, a szemlélődő, tűnődő és az élet forgatagában feszengő létmód aspektusainak. Egyébiránt a filmbéli illusztrált eset, egy gyermeknek egy tanító óvó kezei közé adása sok helyt igen megszokott. Ez mind a mester, mind a növendék tanonc részéről sok-sok kritériumot kíván meg, így rendszerint csak bizonyos családok engedhették meg maguknak. Nem mellesleg a nyugati társadalmakban (Magyarországon is) számos példa után nyomozhat a tisztelt néző. Példaként több magasrangú családnak a sarját adták még jó kicsi korban olyan tanítómesterek mellé, akik nagy hírnévnek örvendtek – vagy egyáltalában olyan kultúr környezetbe, ahol a családtól távol éltek. Jóllehet mások azon vitatkoznak, hogy a kisgyermekek hogyan éljenek lelkileg egészséges gyerekkort, avagy meddig maradjanak édesanyjuk vagy apjuk mellett. Itt nem restelltek a fiataloktól igen korán elválni, hiszen bizton tudták, hogy az csak a hasznukra válhat. A féltő, szeretetéhes szülői attitűd fejlődéslélektani ráhatását ezzel kiváltották az életre való felkészítés jelmondatával, amellyel persze sok ölelést, mosolyt és mi egyebet vontak meg maguktól. Ilyen módon a filmben tulajdonképpen egyúttal a szeretetnek a nem megszokott gyakorlását is tetten érhetjük.
Az érzelemszínes mozi a feszültség megjelenését a testi lét – az ösztönök primordiális síkján történő – kettősségében mutatja meg. Az ember, mint összetett létező az életútnak két irányában is haladhat, és pontosan úgy, hogy közben pont középen van. A szellemiség kimunkálásának a fáradságos útját a fizikai kívánalmaknak a könnyed kielégítése válthatja fel. A testi öröm és az ellenállhatatlan vágyak bizonyos dolgok megtételére szolgáltatja tulajdonképpen a szemlélődő nyugalomnak a kihívást. Ahogy az aszkéták szokták mondani: az akarat tűzén edzés. Szegény hősünk sajnos nem tudja felvenni a versenyt a vágyak tomboló orkánjával ezért kénytelen megmerülni az élet adta ’lehetőségek’ mindegyikében. Mire újra láthatja mesterét, már jobban ismeri a külvilág minden csínját-bínját, mint a valaha tanultakat. Furcsa vezeklése nem kifejezetten ismert a mi kultúránkban, ezért kissé meghökkentő módon hathat. A visszatalálás egy elvesztett útra gyakran már lehetetlen. Ilyenkor többnyire a megmásíthatatlanság, a visszafordíthatatlanság kínzó bánata tölti be az embert, amely feloldhatatlanul futtatja néma szalagjait az éterben. Hősünkben még elevenen élnek a megtanultak, mégis penitenciája a keserű felismerés nyomasztó agóniája a pillanatok elillanó lángfoszlányai között őrölik fel.
Nagyon szép pillanatok egyúttal, amikor a néző rájön, hogy a tévutak, a bűn a mester szemében csupán szavak – hiszen az embert örök változatlannak tekinti. Végső soron a legjobb tanítónak minden út – legyen az bár helyes vagy helytelen – a misztériummal teli életnek csupán néhány mozzanata, s ez nem szolgáltat okot a hitehagyásra. A saját karmájából a másikat kiemelni nagyon magasztos és érthetetlen aktus, majdnem hogy lehetetlen. Végeredményben ez az egyik leglebilincselőbb érzelmi benyomása a történetnek. A rejtélyes idő kereke, melynek visszafordítására folyton vágyakozunk – mert annyi cselekedetünket tennénk jobbá, vagy meg nem történté. Hogy hogyan? Ennek elmesélésre máris egy másik érdekes filmet – a Szamszára epikus darabját – ajánlja továbbnézésre a dél-koreai rendező, Kim Gidok.
Egyfajta érdekes feldolgozása az élettől elfordult, a szemlélődő, tűnődő és az élet forgatagában feszengő létmód aspektusainak. Egyébiránt a filmbéli illusztrált eset, egy gyermeknek egy tanító óvó kezei közé adása sok helyt igen megszokott. Ez mind a mester, mind a növendék tanonc részéről sok-sok kritériumot kíván meg, így rendszerint csak bizonyos családok engedhették meg maguknak. Nem mellesleg a nyugati társadalmakban (Magyarországon is) számos példa után nyomozhat a tisztelt néző. Példaként több magasrangú családnak a sarját adták még jó kicsi korban olyan tanítómesterek mellé, akik nagy hírnévnek örvendtek – vagy egyáltalában olyan kultúr környezetbe, ahol a családtól távol éltek. Jóllehet mások azon vitatkoznak, hogy a kisgyermekek hogyan éljenek lelkileg egészséges gyerekkort, avagy meddig maradjanak édesanyjuk vagy apjuk mellett. Itt nem restelltek a fiataloktól igen korán elválni, hiszen bizton tudták, hogy az csak a hasznukra válhat. A féltő, szeretetéhes szülői attitűd fejlődéslélektani ráhatását ezzel kiváltották az életre való felkészítés jelmondatával, amellyel persze sok ölelést, mosolyt és mi egyebet vontak meg maguktól. Ilyen módon a filmben tulajdonképpen egyúttal a szeretetnek a nem megszokott gyakorlását is tetten érhetjük.
Az érzelemszínes mozi a feszültség megjelenését a testi lét – az ösztönök primordiális síkján történő – kettősségében mutatja meg. Az ember, mint összetett létező az életútnak két irányában is haladhat, és pontosan úgy, hogy közben pont középen van. A szellemiség kimunkálásának a fáradságos útját a fizikai kívánalmaknak a könnyed kielégítése válthatja fel. A testi öröm és az ellenállhatatlan vágyak bizonyos dolgok megtételére szolgáltatja tulajdonképpen a szemlélődő nyugalomnak a kihívást. Ahogy az aszkéták szokták mondani: az akarat tűzén edzés. Szegény hősünk sajnos nem tudja felvenni a versenyt a vágyak tomboló orkánjával ezért kénytelen megmerülni az élet adta ’lehetőségek’ mindegyikében. Mire újra láthatja mesterét, már jobban ismeri a külvilág minden csínját-bínját, mint a valaha tanultakat. Furcsa vezeklése nem kifejezetten ismert a mi kultúránkban, ezért kissé meghökkentő módon hathat. A visszatalálás egy elvesztett útra gyakran már lehetetlen. Ilyenkor többnyire a megmásíthatatlanság, a visszafordíthatatlanság kínzó bánata tölti be az embert, amely feloldhatatlanul futtatja néma szalagjait az éterben. Hősünkben még elevenen élnek a megtanultak, mégis penitenciája a keserű felismerés nyomasztó agóniája a pillanatok elillanó lángfoszlányai között őrölik fel.
Nagyon szép pillanatok egyúttal, amikor a néző rájön, hogy a tévutak, a bűn a mester szemében csupán szavak – hiszen az embert örök változatlannak tekinti. Végső soron a legjobb tanítónak minden út – legyen az bár helyes vagy helytelen – a misztériummal teli életnek csupán néhány mozzanata, s ez nem szolgáltat okot a hitehagyásra. A saját karmájából a másikat kiemelni nagyon magasztos és érthetetlen aktus, majdnem hogy lehetetlen. Végeredményben ez az egyik leglebilincselőbb érzelmi benyomása a történetnek. A rejtélyes idő kereke, melynek visszafordítására folyton vágyakozunk – mert annyi cselekedetünket tennénk jobbá, vagy meg nem történté. Hogy hogyan? Ennek elmesélésre máris egy másik érdekes filmet – a Szamszára epikus darabját – ajánlja továbbnézésre a dél-koreai rendező, Kim Gidok.