David Robert Mitchell filmje elsőre úgy hangzik, mintha valaki a Jurassic Parkot, az E.T.-t és a Szörnyecskéket bedobta volna egy 80-as évekbeli amerikai kertvárosba, majd megnyomta volna a „keverés” gombot. A végeredmény: egy 100 perces, vizuálisan elfogadhatóan mutató, de narratívában elég ingatag kirándulás, ami egyszerre tisztelgés és paródia az Amblin-korszak előtt.
Hirdetés
A történet szerint a Platt család csendes michigani utcájában hirtelen időhurok nyílik, és a környék 1982-ben ragadva a mezozoikum közepén találja magát. Dinók, őskígyók és egyéb őslények lepik el a kétkocsis garázsokat és a fűnyíróval ápolt gyepet. Mitchell rendezőként itt is hozza a Valami követ óta ismert védjegyét: hosszú, feszült, követőkamerás snittek, nyomasztó külvárosi építészet, ahol még a postaláda is halálos csapdának tűnik.
A film legnagyobb erénye a hangulatteremtés. A 80-as évek esztétikája nem csak díszlet: VHS-melegség, faburkolatú kombik, villódzó utcai lámpák ütköznek a mocsaras ősvilág nedves fenyegetésével. Michael Giacchino retro hangzású zenéje és Michael Gioulakis operatőri munkája – különösen a split-diopter lencsék használata – tökéletesen idézi Spielberg Cápáját és Hooper Kopogó szellemét. A dinók többsége jól néz ki: tollas, pikkelyes textúrájuk fizikai jelenlétet ad nekik, főleg amikor Mitchell kerítések és tetők mögött rejti el őket. De itt jön a bökkenő: a film nem tudja eldönteni, mit akar. Egyrészt nosztalgiafürdő akar lenni, másrészt mélyebb társadalmi kommentárt próbál beleszőni. A nosztalgia itt csak burok, nem szív.
A cselekmény lényege egyszerű: Denise és Greg házassága már amúgy is recseg-ropog – titkos munkahelyvesztés, hitelkártyaadósság, válási gondolatok –, erre jönnek még a dinók. A probléma az, hogy a családtagok statikus típusfigurák. Anne Hathaway mint a családanya az egyetlen, akinek van íve: neki kell egy dinóapokalipszis ahhoz, hogy rájöjjön: szereti a családját. A többiek döntései gyakran logikátlanok, és a film tele van klisékkel és elhasznált sablonokkal. A Platt család sematikusan van felskiccelve, mintha csak azért lennének ott, hogy eljussunk a következő dinós jelenethez. A párbeszédek nem elégélesek, az érzelmi szálak laposak.
Az akciójelenetekben Mitchell általában tudja, mi működik: egy óriási kígyó szűk folyosókon való kúszása sokkal kézzelfoghatóbb félelmet kelt, mint egy újabb raptorüldözés. Viszont a feszültség nagyrészt hiányzik. A tempó lassú, még rövid játékideje ellenére is túl sokáig tart, mire beindul.
Színészi játékok tekintetében csak Anne Hathaway kiemelkedő. Ewan McGregornak van néhány jól működő jelenete, de összességében halovány a karaktere. A gyerekszínészek, Maisy Stella és Christian Convery megteszik a tőlük telhetőt, de a karaktereik típusfigurák. A mellékszereplők közül Anne Gee Byrd Mrs Huddlestonként érdemel említést.
Az Oak Street vége összességében egyszeri szórakozásnak elmegy, vizuálisan erős, de felszínes. Kedves, de kissé bugyuta matinémozi, ami szerencsére rövid és kézzelfogható abszurditásával szemben áll a Jurassic World agyonagyalt folytatásaival. De Mitchell korábbi filmjeihez képest iparosmunka hatású: kevesebb plusz réteg van benne, mint amit megszoktunk tőle.
Aki szereti az Amblin-filmek hangulatát, a 80-as évek retróját és persze a dinókat, valamint akit nem zavar, ha a sztori háttérbe szorul a látvány mögött, akkor Az Oak Street vége nem fog csalódást okozni. Aki viszont mélyebb történetet, érdekes karaktereket vagy eredeti ötleteket is vár mellé, az jó eséllyel csalódottan távozik majd a moziból.
59 Az Oak Street vége (2026)
Egy rejtélyes kozmikus esemény kiragadja az Oak Streetet a kertvárosi környezetéből, és ismeretlen helyre sodorja. Egy család hamar rájön, hogy a túlélésük azon múlik,... több»
Szereplők: Anne Hathaway, Ewan McGregor, Christian Convery, P. J. Byrne, Maisy Stella
