Kimondottan kedvelem az állatos horrorfilmeket, emiatt pedig kimondottan örültem annak, hogy a napokban rátaláltam Adam MacDonald rendező debütáló filmjére, mert szinte majdhogynem minden előzetes elvárásomat képes volt teljesíteni eme produkció.
Mikor elkezdtem nézni a filmet, reménykedtem benne, hogy nem egy olyan alkotáshoz lesz majd szerencsém, amit ismételten valami igaz történet alapján hoztak tető alá. Ezt a reményemet körülbelül 4-5 percnyi játékidő elteltével keresztül is húzták, merthogy ismételten ott virított már a film képkockáin, hogy a filmet megtörtént események inspirálták. Ezt azért fogadom el nehezen, mert a legtöbb állatos horrorfilmnél valahogy az az érzésem kezd lenni, hogy az adott filmbéli állatnak mintha semmi más nem számítana, csak az az egy dolog, hogy elfogyaszthassa a pórul járt embert/embereket. Ráadásul több állatos horrorfilmben is ezt azzal magyarázzák, hogy rákapott az adott állat az emberi vér ízére, és pont. Nem vagyok nagy vadonélőállat-szakértő, de ezt mindig hatalmas ostobaságnak tartottam, továbbá az, hogy a legtöbb állatos horrorfilmnél általában a készítők megpróbálják annyira gonosznak és kegyetlennek beállítani az adott élőlényt, hogy azt már néha túlzónak is érzem. Szerencsére ezeket a jól bejáratott lapokat, ebben a filmben nem játszotta ki a forgatókönyvért és egyben a rendezésért is felelős Adam MacDonald (aki ráadásként ezzel a filmmel debütált). Tehát mikor megláttam, hogy a filmet igaz történet inspirálta, vettem egy mély lélegzetet, és csak remélni tudtam azt, hogy a készítők megpróbálnak a realitás talaján maradni, és legnagyobb szerencsémre így is lett.
Miután a végére értem a filmnek, kicsit utánaolvastam annak, hogy vajon mi is volt az a történet, amiből merítették az inspirációt a produkcióhoz, és egy 2005-ben történt medvetámadás volt az alapfelállás. Mondjuk azért sok mindent megváltoztattak a filmben, de elgondolkoztam azon, hogy vajon mi lett volna a jobb megoldás. Az, ha teljesen úgy készítik el a filmet, ahogy történt (úgy talán még erősebb lett volna a drámai töltése a produkciónak), vagy ahogy végül láthatjuk az eseményeket itt (bár így sem lett egyáltalán rossz a végeredmény).
A film roppant kevés karakterrel operál, így persze elengedhetetlen, hogy eme karaktereket alakító színészek jól teljesítsenek a film teljes játékideje alatt. Na, ezzel itt semmi gond sincs, hisz teljesen kimaxolták a színészek a karaktereikben rejlő lehetőségeket, ezáltal pedig teljesítették az efféle filmek első számú szabályát nálam, miszerint hogy kedveljem őket, és hogy aggódjak is értük. Persze, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor megemlíthetném például azt, hogy a filmbéli események azért szépen megágyaznak a karaktereknek egy lehetséges támadásra, amit a szereplők eleinte figyelmen kívül hagynak, de a forgatókönyvíró erre is figyelt, hisz kapunk magyarázatot arra, hogy miért volt az egyik szereplőnek annyira fontos ez a túra. Nem lehet szó nélkül elmenni a film feszültségteremtése mellett, merthogy e téren is egy igazán kiemelkedő alkotással van dolgunk. A film körülbelül a fele játékidejéig nem mutatja ki az igazi erejét, és amikor elérkezünk a film tetőpontjának számító medvetámadáshoz, én ott csak pislogtam, mert szinte pörölycsapásként ért az a fajta nyers, brutális és egyben realisztikus megjelenítés (amit legnagyobb örömömre nem CGI-technikával oldottak meg), amit végül láthattam.
Mind ez idáig csupán pozitívumokkal szolgált számomra a film, de sajnos körülbelül az utolsó harmadára kissé ellaposodik a cselekmény, bár azért itt is sikerült egész jól megjeleníteniük a készítőknek azt a fajta lelki vívódást, amin valószínűleg a valóságban is keresztülment az adott túlélőnk.
Összegezve: az elmúlt évek egyik legjobb állatos horrorfilmjét tisztelhetem ebben az alkotásban, bár eme sorok írása közben azért felmerül bennem az a gondolat, hogy talán annyira nem is horror a Backcountry című film, sokkal inkább egy túlélődráma, de hogy teli van feszültséggel eme produkció, azt nem lehet elvitatni tőle.
