Sokat halottam már erről a filmről, és pár ismerősöm is emlegette, de nekem egészen idáig kimaradt az Amando de Ossorio (1918–2001) rendezésében készült Vakrémület (vagy ahogy a legtöbbször halottam erről a filmről, A vak halottak visszatérnek). Ezért egyfajta hiánypótló alkotásként gondoltam rá, és rászántam szűk másfél órát, amit összességében nem bántam meg.
Kimondottan kedvelem a korai eurohorrorokat, de számomra ebbe a zsánerbe elsősorban a 70-es és 80-as évek olasz horrorfilmgyártása tartozott, viszont mindenképp érdemes ebből az időszakból a spanyolokat is megemlíteni, hisz legalább annyi filmet készítettek ők is ez idő táj, mint az olaszok, csak idehaza kevésbé voltak ismertek ezen alkotások. Itthon talán mégis az egyik legismertebb spanyol (részben portugál) horror ez az alkotás volt.
A rendezője, Amando de Ossorio annak idején elismerte, hogy filmjére az egyik legnagyobb hatást George A. Romero (1940–2017) 1968-as, Az élőhalottak éjszakája című filmje gyakorolta. Persze messze álljon tőlem, hogy a kettőt össze akarjam hasonlítani, főleg, mert míg Romero klasszikusában egyértelműen zombikról van szó, addig Ossorio filmjében inkább egyfajta mumifikált vámpírok a gonosz megtestesítői. A Vakrémületnek idővel egyfajta kultstátuszt is sikerült elérnie, amit részben értek is, de részben nem, és három év leforgása alatt további három részt is készítettek hozzá.
A film történetét nem nagyon bántanám, pedig lehetne, hisz azért nem egy frappánsan megírt sztorit kapunk, de alapjaiban véve a történetbéli hiányosságait aránylag egész jól tudták ellensúlyozni a hangulati elemekkel. Ami talán a legtöbb esetben engem kissé meg tudott akasztani a film nézése során, az a karakterábrázolás, illetve, hogy igen sok esetben elég érdekesen írták meg a cselekedeteiket. A karakterek közül nem nagyon kaptam olyan szereplőt, akinek a sorsa egyértelműen érdekelt volna, és ez mindenképp a forgatókönyv hibája, amit szintén Amando de Ossorio készített. Viszont ezen negatívumai mellett azért a film rendelkezik jó pár pozitívummal is.
Az első a már említett hangulati elemek alkalmazása. Ehhez kimondottan jól passzol a helyszínválasztás, illetve a zenei aláfestések, melyeket Antón García Abrilnek köszönhetünk, aki a zenei betétjeivel egyfajta gótikus hangulatot is képes volt megteremteni. A másik pozitívum a lovagok megjelenítése, ami a film alacsony költségvetéséhez és korához képest teljesen rendben volt. Illetve számomra még a film lezárása is megérdemel egy piros pontot, hisz nem nagyon finomkodnak vele (bár egyáltalán nincs túltolva a brutalitás, de azért 1972-ben ezt bizonyára egészen máshogy érezhették a nézők). Hibái ellenére tényleg nem egy rossz film, egy erős közepes szintjét nálam gond nélkül eléri.
70 Vakrémület (1972)
A Vakrémület című horrorban két barátnő nyaralni megy egyikük barátjával a tengerhez. A fiú szemet vet kedvese barátnőjére, aminek hatására a megbántott lány elszökik, és... több»
Szereplők: Lone Fleming, César Burner, María Elena Arpón, José Thelman, Rufino Inglés
