Simon Otto, svájci animátor és történettervező készítette az újabb epizódot, ami rövid, tömör, velős, és mégis megugrasztja az adrenalinszintet mondanivalójával.
A sztori?
Egy középkorú, elegáns férfi utazik a vonaton, valamikor a harmincas-negyvenes évek körüli időkben. Ám egyszer csak hirtelen a vonat megáll egy óriási kukoricatábla végeláthatatlan tengerében. A férfi a hatalmas csendben (mintha egyedül lenne a vonaton) leszáll a vonatról, ám a kalauz figyelmezteti, hogy kétszer fog kiabálni, hogy indulnak, utána nem várnak senkire...
Hősünk gyorsan rágyújt egy cigarettára, ám érdekes fényekre lesz figyelmes a halkan susogó kukoricatáblák közt. Beljebb merészkedik, de senkit sem lát, csak a villódzó fényeket, amelyek hősünket beljebb és beljebb csalják. Ám egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésére, "zombiszerű", elrothadt, emberszerű lények másznak ki a földből, és üldözőbe veszik.
A férfi felsikolt, majd rémülten elkezd rohanni, de a lények a nyomában vannak. Többször már majdnem utolérik, de hősünk küzd körömszakadtáig. Ám, mikor már minden veszve lenne, a kalauz egy égő fáklyával elűzi a "zombiszerű" lényeket. Majd közösen felkapaszkodnak a vonat végére, és ott a kalauz elmondja, hogy a vonat minden egyes alkalommal megáll itt, mert mindig ezen a helyen fogy ki a gőz a rendszerekből (hiszen egy gőzmozdonyról beszélünk), és már nagyon sokan eltűntek itt a kukoricásban. A kalauz szerint mintha itt egy másik dimenzió nyílna meg valahogyan.
A rajzolási technika nem az én kedvencem, de a mondanivalója és a sztori lenyűgöző és izgalmas. Ennél több pedig nem is kell.
