Nem ismertem a Backrooms előzményeit, nem láttam a Kane Parsons által készített YouTube sorozatot, nem ismertem a creepypasta eredettörténetét, és azt sem tudtam, milyen internetes mitológia épült már köré, és a film megnézése után már nem is érzem, hogy ez különösebben fontos lenne.
Hirdetés
Elsőre egy szürreális horrorfilmnek tűnik egy végtelen, sárgás, dohos, mesterséges fényben úszó labirintusról, amelyben az ember nem tudja, hol van, miért van ott, és főleg azt nem, hogyan jut ki, de minél tovább néztem, annál kevésbé éreztem úgy, hogy ez egy hely. Ez sokkal inkább egy állapot. Egy tudatállapot.
A Backrooms számomra nem egy másik világ, hanem az emberi psziché térképe, és ettől lesz igazán félelmetes. A film legnagyobb ötlete nem az, hogy létezik egy végtelen labirintus, hanem az, hogy valójában mindannyian ilyen labirintusokban élünk. Vannak visszatérő útjaink, zsákutcáink, ajtóink, amelyek mögött ugyanaz van, mint legutóbb. Ugyanazokat a hibákat követjük el, ugyanazokkal a módszerekkel próbáljuk megoldani ugyanazokat a problémákat, miközben valahol mélyen azt várjuk, hogy ezúttal majd más lesz a végeredmény. Na, de miért lenne más? Ha ugyanaz az ember indul el ugyanazon az úton, ugyanazzal a térképpel a kezében, nagy eséllyel ugyanoda jut. A Backrooms ezt teszi láthatóvá. A folyosók ismétlődnek, a helyiségek összekeverednek, ismerősnek tűnik valami, de mégsem tudjuk pontosan, honnan. Mintha egy álomban lennénk, ahol minden tárgy valódi, csak az összefüggések nem azok, és talán pontosan így működik az emlékezetünk is, mert sokszor nem úgy emlékezünk, ahogy valójában történt, hanem úgy, ahogy bennünk megmaradt, ahogy variálódott az idő múlásával. Egy trauma nem feltétlenül egy konkrét eseményként él tovább bennünk, sokkal inkább érzésként, reakcióként, reflexként. Egy bizonyos helyzetben ugyanúgy megijedünk, ugyanúgy támadunk, ugyanúgy menekülünk, ugyanúgy bizonyítani akarunk, ugyanúgy elrontunk valamit, majd később megpróbáljuk megmagyarázni magunknak, miért kellett így történnie. A Backrooms ennek a belső ismétlődésnek épít fizikai teret.
A labirintus egyik legnagyobb kegyetlensége, hogy folyamatosan azt az érzést kelti benned, már jártál itt. Közben nem tudod bizonyítani, hogy valóban jártál-e. Ez az emlékezet egyik legijesztőbb tulajdonsága is. Mit őrzünk meg a múltunkból? A sikereinket, a kudarcainkat, a pillanatokat, amikor büszkék voltunk magunkra, vagy inkább azokat, amikor valami nagyon fájt? Ami még fontosabb, hogy miként emlékszünk ezekre? Mert lehet, hogy nem az határozza meg leginkább az életünket, ami történt velünk, hanem az, amit azóta gondolunk róla. Ezért is érdekes, hogy a filmben a terek nem egyszerűen ismétlődnek, hanem torzulnak. Mintha az agy próbálná újra felépíteni a múltat, de már nem rendelkezne az eredeti tervrajzzal. Megvan a szoba, csak nem ugyanott van az ajtó, megvan az emlék, csak már nem tudjuk, valóban így történt-e. És ott van a legfontosabb kérdés: kik vagyunk mi azok nélkül a történetek nélkül, amelyeket magunknak mesélünk önmagunkról?
A Backrooms nem azt mondja, hogy vannak démonaink. Azt mondja, hogy lehet, mi magunk építettük fel nekik a szobákat. A szörnyek ezért működnek benne másképp, mint egy hagyományos horrorban. Nem egyszerűen valamiféle külső fenyegetések, sokkal inkább annak a megtestesülései, amit nem akarunk látni, amit elfojtunk, amit kerülünk, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Ezért nincs is igazán szükség arra, hogy mindent megfejtsünk.
A film egyik legjobb tulajdonsága éppen az, hogy nem ad mindenre kényelmes magyarázatot. A Backrooms bizonyos pontokon szándékosan úgy működik, mint egy álom. Nem azt kérdezi, hogy „ez mit jelent?”, hanem azt, hogy „miért érzem ezt ennyire ismerősnek?” Ez sokkal fontosabb kérdés, mert az emberi tudat nem mindig logikus.
Vannak dolgok, amelyekről tudjuk, hogy már rég elmúltak, mégis ugyanúgy hatnak ránk, vannak mondatok, amelyeket húsz évvel később is pontosan hallunk, vannak helyzetek, amelyekben hirtelen egy régi önmagunk leszünk, illetve vannak hibák, amelyekből elvileg tanulnunk kellett volna, mégis újra és újra ugyanazt a kört futjuk. A Backrooms ennek a körnek ad formát. Ezért nekem a film végül sokkal kevésbé lett horror, mint amennyire elsőre annak látszott. Ez egy különös pszichoanalízis, egy utazás lefelé és befelé. A saját fejünkbe, az emlékeink közé, azokba a szobákba, amelyeket régóta nem nyitottunk ki. Az egészben az a legijesztőbb, hogy a kijárat nem feltétlenül ott van, ahol keressük, mert lehet, hogy nem abból kell kijutnunk, ami velünk történt, hanem abból, ahogyan azóta élünk. A végső kérdés nekem ezután: van-e bátorságunk kinyitni azt az ajtót, amit egész életünkben kerülgettünk?
73 Backrooms - Hátsó szobák (2026)
A kilencvenes évek elején Clark, egy kiégett építészből lett bútoráruház-tulajdonos különös átjárót fedez fel üzlete pincéjében. Az ajtó egy végtelennek tűnő,... több»
Szereplők: Chiwetel Ejiofor, Renate Reinsve, Finn Bennett, Avan Jogia, Lukita Maxwell
