Tévéfilmes túlhallás A túlhallás egészen biztosan nem lehet egyszerű dolog, és ezt a film szerintem hitelesen is mutatja meg. Leo Woodall pedig remek benne. A gond csak az, hogy maga a film nem igazán tud mit kezdeni ezzel az alaphelyzettel. Egy erős tévéfilm, szokványos morális kérdésekkel, korrekt kivitelezéssel, néhány jó pillanattal, de semmi extra. Megnézed, aztán mész tovább.
A szokott minőség Van az a rendező, akinek a stílusát az első képsorokból felismered. Gyors vágások, fekete humor, elegáns brit tahóság, kocsmai bölcsességeket osztó gengszterek, arisztokraták, akik ugyanúgy mocskos üzletekben úsznak, mint a legutolsó utcai verőlegény, és mindenki úgy beszél, mintha éppen most talált volna ki egy különösen jó beszólást. Nekem ez Guy Ritchie.
A legnagyobb erőssége, hogy a bűnözést nem dokumentálja, hanem szórakoztatóvá stilizálja. Nála a gengszterfilm nem arról szól, hogy ki a legkeményebb, sokkal inkább arról, hogy ki tud egy helyzetből elegánsabban, pofátlanabbul vagy abszurdabb módon kimászni. Elképesztően jó érzéke van a karakterekhez. Azonnal felismerhetők. Egy mozdulat,... több»
Már az első képsorokból sütött valami nagyon tévéfilmes, "B" érzés, így kérdés nélkül kikapcsoltam. És olvasva mások véleményét - több fórumon is -, jól tettem.
Vissza a jelenbe Van az úgy, hogy az ember nem azért ül le megnézni egy filmet, mert arra számít, hogy élete mozis élménye lesz, hanem mert egyszerűen kíváncsi arra, hogy ugyanaz a hülyeség még mindig működik-e. Nekem az idei Horrorra akadva pontosan ilyen volt.
Amikor elindult ez a franchise, még középiskolás voltam, és mi akkor ezt az egészet nagyon adtuk. A full kretén poénokat, az alpáriságot, a horrorfilmek széttrancsírozását, azt az érzést, hogy a készítők semmilyen határt nem tartanak tiszteletben. Akkoriban elég volt egy hülye fej, egy idióta helyzet vagy egy totál vállalhatatlan poén, és mi már szakadtunk. Most meg itt vagyok 43 évesen, és kíváncsi voltam, vajon működik-e még.
Jelentem, működik. Per... több»
Bármennyire is szeretem Guy Ritchie stílusát, bármennyire is győzködtem magam, hogy végignézzem, nem sikerült. Elemezhetném, de egy szó leírja az egész filmet: erőltetett.
75 A zongorahangoló (2026)
A túlhallás egészen biztosan nem lehet egyszerű dolog, és ezt a film szerintem hitelesen is mutatja meg. Leo Woodall pedig remek benne. A gond csak az, hogy maga a film nem igazán tud mit kezdeni ezzel az alaphelyzettel. Egy erős tévéfilm, szokványos morális kérdésekkel, korrekt kivitelezéssel, néhány jó pillanattal, de semmi extra. Megnézed, aztán mész tovább.