A „hivatásos” kritikusok szerint Ali G rasszista és szexista karaktere felett már jócskán eljárt az idő, szerintük mai szemmel nézve már egyáltalán nem működik az a fajta humor, amely egykor a karakter sajátja volt. Őszintén szólva abban a reményben ültem le a film elé, hogy ezeknek a kritikáknak igazuk van, és Sacha Baron Cohen végre visszatér régi önmagához, ahhoz a formájához, amelyben még képes volt igazán merész, polgárpukkasztó poénokat szállítani.
Hirdetés
Sajnos azonban nem egészen ezt kaptam. Az Ali G: Ki lenni én? ugyan nem annyira katasztrofális, mint a Borat második része, de azért itt is érezhető, hogy valami egészen más volt Cohen célja, mint egy szórakoztató vígjáték elkészítése. Nehéz elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy a film elsősorban egyfajta választási propaganda eszközeként készült. Ahogyan a Borat 2 esetében, úgy nyilván itt sem véletlen a bemutató időzítése: a 2026-os amerikai félidős választások. A politikai szatírával természetesen önmagában semmi probléma nincs, a gond ott kezdődik, amikor a politikai aktualitások és az üzenet közvetítése már a film minőségének rovására megy. Ez nemcsak a film szórakoztató értékéből vesz el, hanem az időtállóságát is rontja. A Borat első része 20 évvel a megjelenése után is ugyanolyan jól működik, míg a második része alig pár hónappal a bemutatása után már szinte teljesen kiment a köztudatból. Ez várhatóan itt sem lesz másképp.
Ami különösen zavaró, az a film szerkezete és a különböző jelenettípusok közötti folyamatos váltogatás. Az áldokumentumos részeket minden átmenet nélkül követik a teljesen megírt, megrendezett jelenetek. Ez önmagában még nem feltétlenül jelentene problémát, amennyiben a film megfelelően tudná kezelni ezt a kettősséget, ahogyan azt a 2009-es Brüno is remekül megoldotta. Itt azonban már a film elejétől kezdve kifejezetten zavaró ez a váltakozás. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy az adott jelenetben ki az, aki valóban mit sem sejtve reagál a helyzetre, és ki az, aki a produkció részeként előre megírt szerepet játszik. Ugyanez igaz a szituációkra is: nehéz eldönteni, hogy valódi, spontán helyzeteket látunk, vagy csupán egy előre megtervezett jelenetet próbálnak áldokumentumfilmes köntösbe bújtatni. Emiatt a film elveszíti azt a fajta kiszámíthatatlanságot és spontaneitást, ami Cohen korábbi munkáinak egyik legnagyobb erőssége volt.
A humor terén sem teljesít különösebben jól a film. Akad néhány poén és szituáció, amelyen azért el lehet mosolyodni, és időnként még fel-felbukkan az a bizonyos régi Ali G-féle humor, de ezekből sajnos nincs elég. A legtöbb vicc inkább csak közepes, néhány pedig kifejezetten erőltetettnek érződik. Persze nem vártam, hogy minden egyes poén betaláljon, de ennél azért jóval többre számítottam. Ali G karakterében továbbra is lenne potenciál, de úgy érzem, hogy ezúttal nem sikerült igazán kiaknázni.
Különösen sajnálom, mert azt reméltem, hogy Cohen tanult a Borat 2 hibáiból, és ezúttal visszatalál ahhoz a humorhoz, amely annak idején igazán különlegessé tette a karaktereit. Sajnos úgy tűnik, ez most sem sikerült. Az Ali G 2 nem nézhetetlen, néhány kellemes pillanatot azért tartogat, de összességében messze elmarad attól, amit ettől a karaktertől és az alkotótól vártam.
NA Ali G: Ki lenni én? (2026)
A brit hiphopkultúra önjelölt szakértője, Ali G visszatér, hogy jellegzetes rapperöltözékében ismét gyanútlan embereket hozzon zavarba. A rejtett kamerás, utcai átverésekre... több»
