Mivel közvetlen utána az ugyanabban az évben leforgatott Sarkart is megnéztem, elképesztő kontraszt van a két Amitabh Bachchan-alakítás között.
Ebben a filmben istenien szórakoztam a Patwardhan-házaspár mindennapjain (Amitabh Bachchan, mint Vidhyadhar és Sharmila Tagore mint Sumitra Patwardhan, akinek ismerős a színésznő, valószínűleg azért, mert a fia Saif Ali Khan nagyon hasonlít rá). A nyugdíjas házaspár szeretete, ütemre történő civódásai, pergő párbeszédei üdítően hatottak a mostanság komor hangulatú filmek sorában. Alkudozásuk, hogy ki miért veszi be a gyógyszereit, apró cseleik egymás ellen folyamatosan mosolygásra késztettek. És amikor megjelenik a fiuk Amar (John Abraham), előre be nem jelentett szerelmével, az angol Jennyvel (Anusha Dandekar), apa és fia szabályos összeesküvést szervez, hogy elfogadtassák a lányt az anyával. A repülőtéren lefolytatott párbeszéd a 10 legjobb dialógok egyike:
"Vidhya: Menjünk arrébb, bámul minket az a lány...
Amar: Szegényke, csak ideges...
Vidhya: Anyád mindkettőnket kidob a házból. Összeházasodtatok?
Amar: Nem.
Vidhya: Hála legyen az Úrnak, megmenekültünk. Akkor hogyan nevezed őt a ti nyelveteken?
Amar: Szeretjük egymást.
Vidhya: Ez elég ok a háborúra."
Persze sejtettem, hogy a vidám felvezetés után (no meg a film első jelenete Vidhyát mutatja a börtönben, és végig Amar narratál) jóval komorabb lesz a film második része.
A fiatalok házassága után Amar születésnapja nem úgy sül el, ahogy tervezték, és a házaspárt már csak egy dolog élteti, hogy fiuk lelke végre megnyugodhasson. Ahogy Amar mondja a film bevezetőjében: Senki nem születik nagyként, az események és a tettei teszik azzá.
Nagyon jó film volt, a két "nagy öreg" alakítása minden várakozásomat felülmúlta.
