A Sinszen (~hűség) csoport (~gumi) történelmi szerepének megítélése máig vitatott Japánon belül. Egyesek szerint válogatott torokmetszők voltak, akik meglátták az esélyt a felemelkedésre egy zavaros társadalmi korszakban, és könyörtelenül végeztek mi... Többndenkivel, aki az utukba állt. Mások szerint derék hazafiak voltak, akiknek a tragédiáját az okozta, hogy nem ismerték fel, egy idejétmúlt államforma mellé álltak. Számos művészeti alkotásban bukkannak fel mindmáig. Természetesen a filmek sem maradnak ki a sorból.
Két nagy név jelzi téma fontosságát a filmen belül. Icsikava a karrierje csúcsán álló vezető színész volt Japánban. Mellé csatlakozott Tomiszaburo Vakajama, aki ígéretes kezdőnek számított, már akkor is rendkívüli harcművészeti képzettséggel. A film a korszak egyik kimunkált történelmi és kalandfilm keveréke, egyben egy filmes korszak utolsó masztodonjai közé tartozik. Már közel volt a sorsfordító 1965-ös év, amellyel igazából lezárult a daliás, jótevő szamurájok korszaka a mozikban, és előtérbe kerültek a kétes hátterű, kiszámíthatatlan „busik”. (A kardforgatók magukat így többnyire nevezték meg, nem pedig a „szolga” jelentéstartalmat (is) hordozó szamuráj szót használták.) A rendező, Kendzsi Miszumi, a „Kiru – Destiny's Son”-nal elindított utat folytatta. Erőteljes, megkomponált képi világ, felesleges részletezést kerülő történetvezetés, drámai, jelenetekre komponált zene. Megbízhatóan jó a film, de mégsem lett kiemelkedő darabja a Shinsengumiról szóló sagának. Az oka leginkább az, hogy annyira speciális a téma, hogy még Japánon belül sem mindenki bírja felfogni az összes részlet fontosságát. A külföldi nézőnek inkább a látvány, a harcok és az egzotikum adja a vonzerejét.
