Véres Valentin
Valentine
Több
Valentine
Fórum (13)
Hozzászólás
Ami megmaradt belőle: a felejtés jótékony köde, vagy a maradandó rettegés? A film nem lett egy mestermű, és sok üresjárat is volt benne. Ennek ellenére a váratlan fordulatok (amelyek a végén tényleg fejbe vernek, mint a srác a falba) és a néhol bizarrul humoros jelenetek miatt mégis maradandóvá vált. A Véres Valentin (2001) nem a horrorfilmezés Pantheonjának oszlopos tagja, de a maga módján egy kellemesen elborzasztó, szaftos szelete a 2000-es évek elejének slasher-műfajának. Olyan, mint egy rosszul sikerült Valentin-napi ajándék, ami mégis emlékezetes marad, mert annyira képtelen és abszurd. Creepy Woods
A forgatás háttere: amikor a romantika és a vér kéz a kézben jár. A film forgatása Kanadában zajlott, ami viszonylag költséghatékonyabb megoldás volt. A Valentin-nap tematikája köré épülő mészárlásokat állítólag valóban élethűen akarták ábrázolni, de persze a cenzúra azért közbeszólt. Az eredeti My Bloody Valentine film is a cenzúra áldozata lett annak idején, és rengeteg véres jelenetet kellett kivágni belőle. Mintha a vágószoba egy mészárszék lett volna, ahol a filmet is feldarabolták, csak hogy a nézők ne kapjanak túl sok szeretetből. Ez a 2001-es verzió viszont, hála a modernebb technikának, már szabadabban garázdálkodhatott a vérrel, bár a rendezőnek még így is egyensúlyoznia kellett a sokk és a nézhetőség között. Olyan volt, mint egy vad, érzéki tánc a kamera előtt, ahol a partnered egy bányaüzemben dolgozó, csákányos gyilkos. Eléggé pikáns, nemde? Creepy Woods
A rendezői szándék: véres vígjáték, vagy komolyan vett horror? Jamie Blanks, a rendező, aki a Keresd a nőt! (Urban Legend) című, szintén slasher filmet is jegyzi, valószínűleg komolyan vette a filmet. De ahogy véleményemben én is rámutattam: a végeredmény gyakran a morbid komédia határán billeg. Gondolj csak arra a srácra, aki a hullák mellett sétálva, s azokat megbambulva Hahó! Hahó! szavait kiáltgatja, majd amikor hirtelen menekülésre fordultában hirtelen fejjel veri a gerendát, és szépen elterül, nos, ez a jelenet akkora pofon a horror kliséknek, hogy az ember akaratlanul is elmosolyodik, vagy épp szanaszét röhögi magát, ahogy én tettem, ahelyett, hogy rettegtem volna! Ironikus, hogy a film, ami annyira próbált ijesztő lenni, miközben szinte siketesen a valóság abszurditásával szembesít minket, véletlenül telitalálattal a gyilkost is képes lett viccessé tenni. Creepy Woods
A szereplőgárda: kiégett szappanoperasztárok és agyontrágyázott tehetségek. A film egyik érdekessége, hogy a 2000-es évek elejének felkapott tinisztárjaival próbálta bevonzani a közönséget. Ott van Jessica Capshaw (akit később az Űrhajó című sorozatból ismerhetünk), Denise Richards (a James Bond-lány, akinek a neve már önmagában is egy pikáns ígéret, de a filmben inkább csak a szépségével tudott hódítani, semmint a színészi játékával), David Boreanaz (az Angel és Bones című sorozatok sztárja), és Katherine Heigl (aki később a Grace klinika és számos romantikus komédia királynője lett). Mintha egy hollywoodi casting-partin a rendező azt mondta volna: Gyere, édes, van egy jó kis slashere a Valentine's Day-re, ahol nem is kell annyira játszani, csak sikoltozni és... nos, tudod... Lett mindebből az, ami... A vicc az, hogy ezek a színészek, akik később hatalmas karriert futottak be, itt még a kezdeti, kissé bamba, mégis csábító formájukat mutatták. Olyanok voltak, mint a friss hús a hentespulton, várva, hogy valaki végre jól megvegye és feldolgozza őket.
A (nem annyira) eredeti koncepció: vissza a gyökerekhez, vagy inkább a bányába? A Véres Valentin nem az első film, ami ezen a címen futott. Elődjét, az 1981-es My Bloody Valentine című filmet sokan kultklasszikusként tartják számon. A 2001-es verzió egyfajta modernizált feldolgozása volt az eredetinek, ami azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy a 80-as évek koszos, mocskos bányáját egy tiszta, fényes, tinikkel teli főiskolai campusra cserélje. Mintha a bányászcsákányt diszkógömbre cserélték volna, és a szénpor helyett konfetti hullott volna. A végeredmény persze ugyanaz: vér és testrészek mindenütt, de valahogy mégis azt érezni, hogy az eredeti film sötét lelke elveszett a modernizálás forgatagában, mint egy elfelejtett, poros vérfolt egy tiszta padlón. Creepy Woods
A Véres Valentin, ez a szeretet és a vér ünnepére időzített mészárszék a 2000-es évek elején igyekezett meglovagolni a slasher-reneszánsz hullámát, amit a Sikoly indított el. Nos, ha a Sikoly egy rafinált, csábító tánc volt a horror és a meta-humor között, akkor a Véres Valentin inkább egy véres, botladozó polka volt, de a maga módján annál őszintébb és brutálisabb.
A Véres Valentin filmekben Harry Warden visszatérő, ikonikus alakja a gázmaszkjával és a bányászcsákányával. Ez a nyomasztó felszerelés, amelyben szerencsétlen csak szipogva kap levegőt, nemcsak azért van, hogy elrejtse a kegyetlen valóságot, hanem azért is, hogy jelezze a gyilkos múltját, és azt, hogy a sötét mélységekből érkezett. Olyan, mintha a szerelem ünnepén a halál angyala érkezne, és a szívek helyett az életeket rabolná el. Való igaz, hogy az ő mozgása súlyosan vontatott, s persze, hogy feltűnt számomra, amikor 2x futni láttam, de a csákánya az száguld a levegőben, és bemélyed a húsba, az a legzsigeribb, leginkább felkavaró pillanat, ami a gore esszenciája is egyben. Creepy Woods
Paul Zaza kanadai zeneszerző briliánsan oldotta meg a feladatot. A filmzenéje egy különleges keveréke a minimalista szintetizátorhangoknak, az orchesztrális elemeknek, sőt még bluegrass és country elemek is felcsendülnek benne, amely egy igazán egyedi és hátborzongató hangulatot teremt. Ez a bizarr zenei koktél tökéletesen aláhúzza a film nyugtalanító atmoszféráját, és a néző tudattalanjába fészkeli be magát, mint egy hideg, éles penge. Érdekesség, hogy a film záró dallamát, a "The Ballad of Harry Warden" című dalt John McDermott skót–kanadai énekes adta elő, habár a filmben nem kapott ezért hivatalos stáblista-megjelölést. Ez a titokzatos hiány, a háttérben meghúzódó, mégis emlékezetes hang csak tovább növeli a dal és a film kultikus státuszát. Mintha a horror maga énekelne nekünk egy búcsúdalt, ami a lelkünkbe vésődik. A zeneszerző, Paul Zaza állítólag évekig őrizte az eredeti filmzene master felvételeit, de sokáig nem adta ki hivatalosan, mondván, nincs rá elegendő érdeklődés. Ez a szomorú valóság, ami a művészet világában gyakran előfordul: a valódi érték néha csak évekkel később nyeri el méltó elismerését. Mintha a zene is egy elátkozott ereklye lett volna, ami a sötétségben várt a felszínre kerülésre. Szerencsére azóta már megjelent különböző formátumokban, a kultuszfilm rajongóinak nagy örömére. Ez egy diadalmas pillanat a horrorzene kedvelőinek, és egyben egy újabb bizonyíték arra, hogy a valódi művészet előbb-utóbb utat tör magának, még ha a legmélyebb, sötét bugyrokból is kell előrángatni. Creepy Woods
Shelley, a pucér primadonna: a valóság vérengző fényeiben. Az érem másik oldala – ezért a nem rövid jelenetért még érdemes kitartanod, s tovább nézned a filmet. A Véres Valentin felejthetetlen sztárja a mi drága Shelley Fisherünk, akit a gyönyörű és tehetséges Katherine Heigl kelt életre. Olyan pompás jelenség, hogy még a legvérszomjasabb gyilkos is elfelejtené, miért is jött. Mintha egy személyes tavaszi nagytakarítást tartana a képernyőn, ahol mindent, de mindent lesöpör magáról, illetve már felbukkanásakor nincs mit, mivel eleve pucér, s nem rövid játékideje alatt végig az is marad. Khm! S nem csak azért marad emlékezetes, mert mindvégig pucéran aktív, tevékenykedő fordulatokban gazdagon és pucéran futkosó. Katherine Heigl amúgy azóta nagyon sikeres karriert futott be, és számos ismert filmben és sorozatban szerepelt (pl.: Grace klinika, Felkoppintva, 27 idegen igen, A csúf igazság, Bérgyilkosék). Ez is bizonyítja, hogy a valódi tehetség még a legbizarrabb szerepekből is képes felemelkedni, és a művészi sokkhatás nem feltétlenül jelent zsákutcát a karrierben. Creepy Woods
A jumpscare vadászata: amikor a Valentin-nap rettegése arcul csap, és ott is marad. Az adrenalin robbanása – amikor a rettegés arcul csap: ez már-már klasszikusnak mondható fegyver a horrorfilmesek arzenáljában. Mintha a horror műfajának atombombájáról beszélnénk, egy zsigeri, azonnali ütésről, ami nem kérdez, csak robban. A Véres Valentin hirtelen, villanásszerűen megjelenő, gázmaszkos gyilkosa, aki egy pillanat alatt terem ott, ahol nem is számítanál rá. Igaz, nem tudom azóta sem, hogyan tud oly észrevétlenül bolyongani, tetőtől talpig nehézkesre szabott gúnyájában közlekedni. Az a pillanat, amikor a szíved egyet ugrik, mint egy vadon fogott hal, és a gyilkos pengéje már hasítja is a levegőt, mielőtt egy szót is szólhatnál. Ez nem a finom udvarlás, hanem egy brutális, azonnali behatolás a legintimebb teredbe. Ez egy ijesztő hatás, amelyet hirtelen hang vagy kép megjelenésével érnek el, hogy a nézőt egy pillanat alatt megijesszék. A célja nem a mély lelki trauma, isten ments! Inkább egy tiszta, azonnali sokkhatás, ami felrázza az embert az álmos hétköznapokból. Emlékszel, amikor a Véres Valentinben váratlanul feltűnt egy-egy véres testrész, vagy az a kiszakadt szemgolyó, ami szinte a vásznon keresztül ugrott az arcunkba? Na, az a tiszta, azonnali sokk, ami nem engedi, hogy kényelmesen hátradőlj, hanem széttépi a biztonságérzeted finom leplét. Olyan, mintha a Valentin-napi csokoládéba egy penge lenne rejtve, ami váratlanul a nyelvedbe vág. Ez egyfajta dramaturgiai eszköz, melyet a horror műfajában előszeretettel alkalmaznak, mert a lényege egyszerű, mint az egyszeregy, de hatásos, mint egy jól irányzott pofon. És az a fránya adrenalinhormon hirtelen felszabadul a szervezetedben, és bumm! Mintha egy mesterlövész a gerincedbe lőne egy adag tiszta, tömény rettegést. A Véres Valentin pont ezt teszi, amikor a legváratlanabb pillanatokban villantja fel a gyilkosságok brutalitását, vagy amikor a bányában a sötétből hirtelen felbukkan a halál. Szívverésed az egekbe szökik, és egy pillanatra elfelejted, hogyan kell lélegezni, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná el a torkodat. A jumpscare maga a vibráló esszencia, a történet valódi, lélekbe markoló ereje, az a lüktető szív, ami nélkül minden csak üres zaj maradna – egy halott, lélektelen csontváz. Ez az, ami súlyt ad minden egyes szónak, ami a papírra vetett betűkből hús-vér valóságot teremt, és többé már nemcsak olvasod, hanem szinte érzed a bőrödön a borzongást. Mintha egy jeges kéz simogatná a gerincedet egy sötét szobában, és te tudnád, hogy az a kéz bármelyik pillanatban le is szoríthatja a torkodat. Ez az a pillanat, ami egy karakternek mélységet ad: olyan rétegeket tár fel, melyektől még a legvadabb szörnyeteg is szinte lélegzővé válik a lapokon. Gondolj csak a Véres Valentin gyilkosára, akinek a hirtelen, brutális megjelenése – hiába a komikus gázmaszk, amelyben csak szipogva kap levegőt szerencsétlen – azonnal fenyegetővé és életszerűvé teszi a figurát! És valóságtartalmat ad az érzelemnek: élesíti a félelmet, az undort, a rettegést, úgy, hogy te is minden sejteddel átéld azt a pokoli örvényt, amibe a szereplők belezuhannak. Olyan, mintha a gyilkos nemcsak a szereplőket, hanem téged is belehúzna a sötét, klausztrofóbiás bánya mélyére, ahol a félelem hideg verejtéke lepi el a testedet, és érzed, ahogy a pánik utat tör magának minden egyes pórusodon keresztül. Creepy Woods
A hitelesség vörös pecsétje: amikor a Véres Valentin horror a bőröd alá kúszik, és ott is marad. A hiteles szó nem csupán egy jelző – ez egy pecsét + egy garancia. Azt ígéri, hogy amit látsz, az igazi, amit hallasz, az valós, és amit érzel, az kétségbevonhatatlanul az, aminek lennie kell. Mintha a hitelesség egy titkos jelzés lenne, egy alattomos üzenet, amit a Véres Valentin, mint a többi horror, a bőröd alá csempész, és mire észbe kapsz, már áthatol minden pórusodon, és zsigeri bizsergést kelt benned. Mintha a rendező a füledbe súgná: Figyelj, édes, ez nem csak egy játék! Ez a valóság szikrázó szilánkja. Amikor a fantázia és a valóság határán billegünk, és rájövünk, hogy a legszörnyűbb rémálmok is a hús-vér valóságból táplálkoznak. Amikor a film nem csupán elmesél egy történetet, hanem felszaggatja a lelkedet, és a szenvedés szaftos nedvei mindent beterítenek. A Véres Valentin ebben igen erőteljesre sikeredett, ez az egyik, amiért érdemes látni. A valódi horror az, ami nem hagy nyugodni, ami befészkeli magát a tudatodba, és ott rágcsálja a lelki békédet, mint egy kiéheztetett patkány. Creepy Woods
A véres flört: amikor a gore és a Valentin-nap bepiszkítja a lepedőt. Mi az, hogy gore? Amely folyton elhangzik, amikor egy horrorfilm szóba kerül? A gore – a Véres Valentin vörös szőnyegén vonul végig, mint egy tűsarkúban tipegő, elegánsan kegyetlen dominatrix, aki imádja, ha a borzalom a vásznon tocsog. Nem ám csak egy kis vércsepp, mint ami a hanyagul kinyitott borosüvegből csöppen a fehér abroszra, dehogyis. S a test már nem is annyira szilárd, hanem inkább egy formálható, képlékeny massza, amit a gyilkos ízlése szerint gyúr át. A belső szervek nem elrejtve, hanem büszkén, szinte kacéran kerülnek kiállításra. Mintha a gyilkos azt suttogná a fülünkbe: – Nézz csak, édesem, milyen szépen is tud fájni az élet, ha én fogom a kést! Amikor a Véres Valentin elején a mészárlás nyomaival összefutunk, és látjuk a véres felsőtestet az ágyon hasalni, míg az alsó teste komótosan mellette hever a földön, na az a gore csúcsa. Olyan, mintha a gyilkos a Valentin-napi üdvözlőlap helyett egy frissen felboncolt szívet küldene, mellékelve a figyelmeztetést: – Ne feledd, az igazi szerelem néha véres! A gore a maga nyers, zsigeri erejével lerántja a leplet a halál steril illúziójáról, és szembesít azzal, hogy a test bizony egy zacskó vér és belek, ami roppant könnyen szétfeslik. Ahogy a szemgolyó kitaszítása hatásosan meglepett engem a filmben, na az pontosan a gore lényege: egy váratlan, arcba vágó, organikus sokk, ami nem hagyja, hogy kényelmesen elhúzzuk a szánkat. De a gore nem csak arról szól, hogy sokkoljon. Arról is szól, hogy provokáljon, feszegesse a határokat, és néhol még egy bizarr, fekete humorral is megfűszerezze a halált. Ahogy a gyilkos a gázmaszkjában alig kap levegőt a bányában, s komótosan andalgó haladásában díszletként cipeli csákányát, miközben mégis hatásosan és látványosan gyilkol. S amikor az egyik srác a hullák mellett sétálva Hahó! Hahó! értetlenséget kiáltozik, majd beveri a fejét és elterül – na az a pillanat, amikor a horror átcsap tragikomédiába, és a morbid kacaj hangosabb, mint a sikoly. Ahelyett, hogy egyszerűen, szimplán végezne áldozatával, szétszedi apró darabokra, precízen felmetszi, és a belsőségeket művészi elrendezésben tálalja egy ezüsttálcán. És miért szeretjük, vagy miért undorodunk tőle ennyire? Mert a gore az a műfaj, ami nem fél szembenézni a valóság legsötétebb, leggyomorforgatóbb oldalával. Ahogy a rozsdás penge, szúr, de felszabadítja a lelket. Ugyanis a gore a maga kíméletlen őszinteségével a halál tabuját döngeti meg, és szembesít azzal, hogy az emberi test mennyire sérülékeny, romlandó és törékeny. Mintha a halál maga intene nekünk egy perverz kacsintást, és azt mondaná: "Látjátok, én sem vagyok mindig komor. Néha én is elszórakozom." Creepy Woods
Horrorrajongók! Pont passzol a filmhez. Jumpscare: az adrenalin robbanása – amikor a rettegés arcul csap. A jumpscare már-már klasszikusnak mondható fegyver a horrorfilmesek arzenáljában. Nem egy finomkodó, lélekelemző eszköz, dehogy. Ez a horror műfajának atombombája, a zsigeri, azonnali ütés, ami nem kérdez, csak robban. A definíció száraz, de a valóság annál élvezetesebb. A képernyőn lassú, nyomasztó a feszültség. Tudod, hogy jön valami, érzed a levegőben, mint a rothadó hús szagát egy elhagyatott házban. Aztán... BUMM! Egy hirtelen, fülsüketítő ordítás. Egy torz arc, ami a semmiből ugrik a szemedbe. Vagy egy pengevágás, ami olyan váratlanul ér, hogy a lélegzeted is elakad. Ez a jumpscare. Nem más, mint egy ijesztő hatás, amelyet hirtelen hang vagy kép megjelenésével érnek el, hogy a nézőt vagy játékost egy pillanat alatt megijesszék. A célja nem a mély lelki trauma, hanem a tiszta, azonnali sokkhatás, amikor a legkevésbé számítasz rá. És pont ezért alkalmazzák horrorfilmekben és videojátékokban olyan nagy előszeretettel. :) Ez egyfajta dramaturgiai eszköz, melyet a horror műfajában szerelmesen alkalmaznak, mert a lényege egyszerű, de hatásos: egy hirtelen, váratlan ingerre a néző vagy a játékos megijedjen. És hogy mi történik ekkor a testedben? Az a fránya adrenalin hormon hirtelen felszabadul a szervezetedben, és akkor van az a BUMM. Mintha egy belső, láthatatlan mesterlövész a gerincedbe lőne egy adag tiszta, tömény rettegést. Szívverésed az egekbe szökik, a tenyered izzad, és egy pillanatra elfelejted, hogyan kell lélegezni. És persze utána mindenki azzal mentegetőzik, hogy "ó, de ezt csak azért csinálták, hogy megijesszenek". Hát persze! Mintha egy bohóc azt mondaná, hogy "én csak vicceltem", miután halálra rémisztett téged a sötét sikátorban. A "jumpscare" most már úgy pulzál a képernyődön, ahogy egy horrortúlélő szíve dobog egy borzalmas éjszaka után. Remélem, jól szórakoztál :) Máskor is használj bátran! ;) Creepy Woods
