Az egyik legjobban megcsinált Hrihtik Roshan film. Főszereplő, és mégsem. Nem csak róla szól, mert nagyon körbejárja az India-Pakisztán konfliktust, de ezt is inkább emberi oldalról közelíti meg. Az is fontos, hogy Farhan Akhtar rendezte, és hát, nagyon-nagyon fiatal volt még. A filmmel aztán besöpört egy csomó díjat, és még nagyobb nevet szerzett magának.
Az indiai háborús filmekről egyvalamit tudni kell. Az első egy órában bemutatja a szereplőket, akiket nagyon megkedvelünk, velük örülünk, velük búsulunk. A következő egy órában meg szép sorjában elesik mindenki. Ha életben marad valaki, az már tényleg csak a csodának, vagy a rendező jóindulatának köszönhető. Ez a film szakított majdnem az összes háborús klisével, de ezzel nem. Itt is szinte mindenki meghal a végén.
A film zenéje csodálatos. Ehsaan Noorani, Loy Mendonca, Shankar Mahadevan zenei trió később a Rock On!!-ban felhasználta ugyanezt a zenei motívumot.
Roshannak meg nagyon vicces átalakulást kellett produkálni. Életképtelen, céltalan, kőgazdag apuci fiacskájából egy elkötelezett katonatisztté válni, úgy, hogy az még hiteles is legyen. Megcsinálta. Meg is kapta érte megint a FilmFare díjat.
A többiek is nagyszerűek, első (és azt hiszem egyetlen) komoly, drámai szerepe, az elfoglalt és elkeseredett apa figurája, visszafogott, mégis belesüt az emberbe.
Preity Zinta már játszott együtt Roshannal, működik köztük a kémia, a színésznő meg amúgy is a bátor szerepvállalásairól híres (a Salaam Namaste-ban pl. egy terhességet játszott el, férj nélkül), itt a haditudósítónak álló újságírónő, fiúsan rövid hajjal (Indiában nagy balszerencse, ha egy nőnek rövid a haja, hagyományosan az özvegyi státuszt jelzik vele).
Amitabh Bachchan a humanista ezredes szerepében nem volt ott a topon, tőle mondjuk többet vártam. Szerintem nem kapott megfelelő színészvezetést.
Az Om Puritól származó néhány mondat, amit továbbszolgáló törzsőrmesterként mond a háborúról, megszívlelendő lenne minden politikusnak.
