Ben-Hur az AliExpressről

2023.12.21 23:56 Artemisia Olvasottság: <100x

5

A William Wyler-féle Ben-Hur (1959) az a filmklasszikus, amelyet nem lehet eléggé méltatni: a 11 Oscar-díj és kultfilm státusz még kevés a mű értékének és felmérhetetlen hatásának kifejezésére.

Noha maga is Lew Wallace zseniális regényének 3. megfilmesítése, olyannyira teljes és tökéletes, hogy elmondható: Ben-Hurból csak egy van.

Azonban Timur Bekmambetov ezt másképp gondolta, és az orosz-kazah rendező olyan kommersz hororr- és akciófilmekkel a háta mögött, mint az Éjszakai őrség, a Wanted és az Abraham Lincoln, a vámpírvadász – belevágott a Ben-Hur reamake-jébe.

Míg a hollywood-i remake-ek receptje általában az, hogy az új változat mindig legyen „nagyobb, színesebb, több”, addig Bekmambetov receptje kétségtelenül a „kisebb, kommerszebb, kevesebb” volt. Merthogy általánosságban elmondható, hogy az új Ben-Hur egy lerövidített, kilúgozott és lebutított változata az 1959-es alkotásnak, ugyanis pont annak esszenciája hiányzik belőle: a grandiózusság, az erkölcsi mondanivaló, a vallás- és társadalomkritika. Bekmambetov filmje egy egyszerű, sablonos bosszútörténet, melynek zárszavába beleerőltettek egy didaktikus, koridegen bölcsességet a megbocsátásról, de alapjaiban semmi mondanivalót nem képes átadni.

Még az sem menti meg, ami általában a remake-ek fő erőssége szokott lenni: a látványvilág. Sőt, noha 2016-ban már a legmodernebb technika állt a készítők rendelkezésére, ez a Ben-Hur mégis nélkülözi azokat a rendezői víziókat és eposzi léptékeket, amik miatt az 1959-es Ben-Hur a mai napig is impozáns látványt nyújt. A történet magjait jelentő tengeri csata és fogathajtó verseny jól néz ki, de semmi egyebet nem tud felmutatni Bekmambetov változata, ezen két jelenetet leszámítva a látványvilág egy streamingre készült sorozatot idéz.

A karakterábrázolás és színészi alakítások összehasonlítása az 1959-es filmmel pedig már övön aluli ütés lenne a film számára, röviden talán annyi elmondható, hogy nincsenek említésre méltó teljesítmények ezen a fronton sem.

Összességében egy teljesen felesleges remake-kel van tehát dolgunk, melynek megtekintése semmiképpen sem ajánlott azok számára, akik még nem látták William Wyler eposzát, ugyanis félő, hogy viszonyítási alap nélkül csupán annyi marad meg a Ben-Hur-élményből, amennyit Bekmambetov mutat belőle: egy kommersz akciólimonádé két látványos jelenettel.

Aki azonban a történet mélyebb aspektusaira is kíváncsi, annak továbbra is Lew Wallace regényére és az 1959-es Ben-Hurra van szüksége.