Nem lehet azt mondani, hogy lerágtam a körmömet az izgalomtól. Sőt, ez a film inkább kikapcsolt, lenyugtatott és pihentetett. Miért? A témája örök és mindig aktuális. A férfi és a nő viszonya, bármely aspektusból, érdekel mindenkit, hiszen ilyen vagy olyan oldalról mind érintettek vagyunk. Tehát ezzel a sztorival nem igazán lehet mellélőni...
Főhősünk, Phillip (Paul Giamatti) egyedül él, és tengeti igencsak üres életét. Ám egy nap egy hang hívja, hogy meghalt az egyik ismerőse, bizonyos Carol (Hazel Monaghan), akinek a családja digitális emlékeket gyűjt, amit a temetésen el lehet mondani. A temetésszervező elmondja neki, hogy küld neki valamit, amitől jól fog emlékezni az elhunytra. És a bizonyos kvantumszerkesztő hamarosan meg is érkezik.
Hősünk bekapcsolja, és egyből bejelentkezik a kalauz, hogy mit is csináljon a kis műszerrel... Elmondja neki, ha vannak emlékei vagy régi fényképei, szó szerint be tudnak lépni digitálisan a fényképekbe. A kalauz (Patsy Ferran) azt is elárulja, hogy ha benne vannak egy fényképben, és ha felidézi az elhunyt arcát, akkor szinte az egész sztori megelevenedik.
Ezek után jön az utazás, a kalauz és Phillip utazása tele meglepetésekkel, tele fájdalmas, vidám és szeretettel teli pillanatokkal. Természetesen kiderül, hogy Carol a férfi egyetlen igazi nagy szerelme volt, és mindketten hibáztak. De mégis Phillip volt az, aki ezt nem tudta feldolgozni. Ám most rádöbben tettének mivoltára, és így már teljesen megváltozik a véleménye a jó harminc éves történetről...
Szomorú, ám mégis felemelő történet egy megtört emberről, aki elvesztette a hitét, először is magában, majd a szerelmében. De a történet még egy hatalmas nagy csavart is tartogat. Nekem az egyik kedvencem, és külön kiemelném Luke Taylor és Christopher Barrett rendezését, természetesen megfűszerezve Paul Giamatti szenzációs játékával. Nekem nagy kedvenc lett.
