Az év stúdióhorrorja

2026.10.09 00:18 balazsrecs Olvasottság: 205x

0

A másik mami intenzitásában szünetlen, ismerős horrortoposzok navigálásában pedig szokatlan alkotás, az év stúdiós hátterű, nagybüdzsés horrorfilmje. Az általa alkalmazott természetfeletti horror a Mosolyogj-filmekre emlékeztet: egyszerre ötvözi a sötét sarkokból érkező suttogásokat a napnál is világosabb, látványos ijesztgetésekkel, anélkül, hogy bohózatba csapna át. Ami pedig a nagyszabású jeleneteket illeti, inkább emlékeztet a Mosolyogj 2-re (mely szerény véleményem szerint az évtized egyik legjobb horrorfilmje), mivel mindkét film a színészek lebilincselő alakításainak vállain nyugszik.

Ez a film nem tudja, hogyan kell visszafognia magát. Körülbelül öt perc után padlóig nyomja a gázpedált, utána pedig mindaddig nem enged, amíg pörögni nem kezd a stáblista. Ugyan a marketing arra utal, hogy egy jumpscare-ekkel teleszórt, klisés sémákon alapuló kísértetes-démonos horrort kap a néző, nem feltétlenül kell a levont következtetést készpénznek venni. A film megtekintése után bátran kijelenthető, hogy A másik mami marketingesei tudatos aprólékossággal választottak ki minden egyes képkockát, amelyet az előzetes formájában a világnak eresztettek. A konyhaasztal-jelenet, mely az egyik legmeghatározóbb pillanata lett a kampánynak, már rögvest a film nyitányában el lett sütve, még azelőtt, hogy a film címének logója feltűnt volna a vásznon.

Ennek apropóján a filmnek egyszerűen zseniális a felütése. Josh Malerman nagy sikerű regényén, az Incidents Around the House-on alapszik, ám amennyi egyezés van a két mű között, annyiban különböznek is. A film első jelenetében Bela szülei, Ursula és Russ jó éjt kívánnak a lányuknak, majd a lámpa lekapcsolása után kivonulnak a szobából. Bela ezután fojtott hangon megszólítja A másik mami nevű entitást, mely a ruhásszekrényében él. Ravasz módon a film készítői nem mutatják meg egyből a lényt, helyette a kamerát úgy pozicionálják, hogy a szekrény belsejéből tekintsen ki Belára, mintha a néző A másik mami szemszögéből találkozna a karakterrel. Amikor A másik mami pedig feltűnik, aranyszínű fénycsillámok villannak fel, vizuálisan hangsúlyozva azt a fajta gyermeki ártatlanságot, mely még egy ilyen rosszindulatú lényben is a varázst és csodát látja meg először.

A film sokat köszönhet Bela világnézetének. A könyvben Bela a főszereplő, a történet pedig az ő szemszögéből van elmesélve. Amíg a nyolcéves kislány képtelen felismerni a küszöbön lévő fenyegetést, az olvasó mindvégig fájdalmasan tudatában van mindannak, ami folyik körülötte. A film nyitójelenete szintén ezt használja ki, ezt a gyermekkorra specifikus ‘áldott tudatlanságot’, amelyet a felnövés során mindenki levet magáról, mint egyfajta kígyóbőrt.

Az előbb említett konyhajelenet meglepően hamar lejátszódik a filmben, és még meglepőbben A másik mami megmutatja magát Russnak, Bela édesapjának. A film ezáltal alapjaiban véve kitér azon klisék elől, melyek azt diktálják, hogy a kísértést tapasztaló személy csak a harmadik felvonásban tudja mások szeme láttára is bizonyítani igazát; azáltal, hogy a film a játékmenet elején leszögezte, hogy Bela apja is tudatában van A másik mami létezésének, máris ad egy támaszpontot, mely kevésbé frusztrálóvá teszi a megtekintési élményt. A legrosszabb az, amikor a néző már-már feldühödik, mivel a sokat látott és tapasztalt felnőttek a rosszakaró entitást elkönyvelik a gyermekük élénk fantáziájának. Ez azonban nem némi gyermeteg fantazmagória, maga a Mami, Ursula is csakhamar tanúja lesz A másik maminak, a család pedig kénytelen egy egységként megküzdeni a lénnyel, mely mindössze egy dolgot akar a lányuktól: hogy beköltözhessen a szívébe.

A főbb szereplők ezen a ponton még nem tudják, pontosan mivel állnak szemben, csak annyit, hogy a családjuk sorsa a tét. Egyik helyről menekülnek a másikra, azonban aligha találnak megnyugvást; A másik mami pedig csak a kezdete a problémáiknak. A filmben is jelen van a könyvből ismert családi konfliktus, mely mérgezi Bela szüleinek házasságát és egyúttal Belát magát is. A kislány ismételten nem tudja összerakni a képet, ám észreveszi a kirakós darabjait, melyek elkerülhetetlenül helyükre kerülnek. A Frank házában töltött jelentős sorozat az, amely igazán megszilárdította a hitemet ebben a filmben. Visszaköszön a könyvből ismert WC-jelenet, ám az intenzitás ismét megszázszorozódik, ahogy tanúi leszünk olyan véres képeknek, melyek határozottan hiányoztak az alapműből.

Továbbá, senki se kételkedjen az entitás kinézetében, A másik mami nem csak egy hátborzongatóan mosolygó Jessica Chastain alakját ölti (ámbár az is kellemesen kísérteties). A másik mami egy alakváltó lény, mely azért vonta magára Ursula formáját, hogy Bela bizalmába férkőzhessen; amikor lecsúszik róla azonban ez az álca, akkor igazán félelmetes. Ugyan Chastain előadásmódját nem lehet kritizálni (az arcmimikája fenomenálisan vérfagyasztó az entitás szerepében), de A másik mamit bemutató első képsorok lepörgése alatt sejtheti a néző, hogy egy olyan szörnyet figyel, amely csak tetteti az emberi viselkedésmódot. Ez az ‘uncanny valley’-fenomén, mely a horror műfaj egyik kedvenc toposza, és ez a film ténylegesen mindent kihoz belőle. De ismét, ne higgye senki azt, hogy ebben kimerül a film tudománya, már ami az ijesztgetéseket illeti. Van itt vérontás, a Backroomst idézően örökké terjedő nyílt terek, sőt, van egy rövid jelenet, amely akár a talasszofóbiát (mély, nyílt vizek félelme) is meg tudja idézni. Sőt, a könyvhöz képest A másik mami karaktere is kap néhány újítást, névlegesen a képességeit illetően (melyek határozottan kiterjednek a másoláson és teleportáláson kívül), viszont a film ezen döntése is több, mint megbocsátható, tekintve, hogy a változtatások célja az, hogy a karakter még fenyegetőbb és veszélyesebb legyen.

Ami pedig a filmtechnikát illeti, a színészetre nem lehet panasz: Jessica Chastain természetesen kiemelkedő az aggódó családanya és a kislányát terrorizáló szörnyeteg kettős szerepében, de a Belát életre keltő Arabella Olivia Clark játéka is erős (kifejezetten a film csúcspontjának jelenetében). A film vágása szintén egyedi. Van benne számtalan rejtett vágás, amely azáltal képes félrevezetni a nézőt, hogy a kreatív kameramozgásra támaszkodik: a néző figyelmét eltereli a mozgásban lévő kamera, és arra eszmél, hogy egy teljesen más helyszínen játszanak a főszereplők. Hasonlóan kreatívak az azonnali váltások is, melyek a film egy-két pillanatában kifejezetten megmosolyogtatóak. Példának okáért van egy alkalom, amikor az egész éjszakát átvirrasztó Ursula arra panaszkodik, hogy csöndre és nyugalomra van szüksége; a jelenet ezután vág egy zajos, zsúfolt, szaladgáló gyerekekkel teli útmenti gyorsétterem belsejébe.

Igen, a filmnek vannak humoros pillanatai, melyek a már-már kibírhatatlan feszültséget hivatottak oldani némileg, de ismételten ne ijedjen meg senki: ezek tényleg csak pillanatok, a film nem csap át komplett kabaréba, mint a Zach Cregger érintése által komplett bohózatba torkolló A kaptár. A humor pedig többnyire a különböző filmtechnikai megoldások révén köszön be, nem beszólások vagy konkrét dialógus formájában. Az imént említett példa statuálja, hogy a család kálváriája (már ami a természetfeletti fenyegetést illeti) merő ellentétben áll az átlagos amerikai család átlagos hétköznapjaival.

Lehet, hogy ez enyhén spoileres lehet, de mint említettem, A másik mami nem kizárólag Chastain pazar játékán alapszik: a teremtmény életre keltéséhez sok CGI-animációt felhasznál a film, és tekintve, hogy milyen formákat és alakzatokat ölt a lény a játékidő során (különösen a film vége felé közelítve), ez nem lephet meg senkit. Nem egy evilági lényről van szó, így nehéz lenne premier plánban bemutatni anélkül, hogy digitális segítség után nyúlnának az alkotók. A film tetőpontja pedig tartalmaz egy olyan pillanatot, amely annyira heves és erőszakos, hogy nem is értem, hogy kaphatott csak 16-os karikát. Ismét enyhe spoiler, de csak annyit mondok, hogy a könyv lezárása nem volt kielégítő számomra (úgy éreztem, mintha Malerman kifogyott volna az ötletekből, és nem tudta volna más irányba elvinni a történetet), így a film lezárása számomra megkoronázta az élményt.

Még mindig nem tudom A másik mamit kiverni a fejemből, és alig várom, hogy újra láthassam.