Tükör az emberi elmére

2025.01.09 20:24 Kóborló Olvasottság: <100x

0

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legcsalódottabb ember eme filmes vidéken? Ez a gondolat jutott az eszembe közvetlenül e film megtekintése után, ugyanis sajnos nem azt kaptam az Oculus című filmtől, amire elöljáróban számítottam. Lehet, hogy magasan voltak az elvárásaim a filmmel kapcsolatosan, de az is könnyen elképzelhető, hogy annyira bíztam Mike Flanagan nevében, hogy egyáltalán nem erre számítottam egy olyan rendezőtől, aki olyan produkciókkal tette le a névjegyét nálam, mint a Hush vagy a Mielőtt felébredek, avagy a Gerald's Game című filmek esetében. Persze kapásból írhatnám akár azt is, hogy Mike Flanagan stílusa a 2013-as Oculus című film esetében még nem volt annyira kiforrva, de sajnos itt nem erről volt szó szerintem, ugyanis elsősorban a koncepciójával akadtak gondok.

Az Oculus című filmről írhatnám akár azt is, hogy a szárnyait bontogató Mike Flanagan szerelemprojektje volt, hisz még 2006-ban elkészített egy rövidfilmet eme történetből, Oculus: Chapter 3 - The Man with the Plan címen (a cím senkit ne tévesszen meg, ugyanis nincs Chapter 1 vagy 2). Majd kezdetben még egy sorozat formájában akarta megfilmesíteni, de végül egy egész estés filmben ölthetett formát az Oculus. Továbbá egyáltalán nem volt a rendező és egyben forgatókönyvíró könnyű helyzetben, mert bár a története és a 2006-os rövidfilmje számos filmes stúdió érdeklődését felkeltette, alaposan meg kellett küzdenie azért, hogy végül olyan formában készülhessen el a filmje, amilyenben ő akarta, merthogy a legtöbb stúdió úgy vett volna részt a projektjében, hogy az Oculus a found footage horrorfilmes zsánerben készülhessen majd el, de ezt Mike Flanagan mindvégig ellenezte. Továbbá szintén Mike Flanagan elképzelése volt az is, hogy a filmbéli női főhősét csakis Karen Gillan színésznő játszhatja el, és hát szerintem ez sem volt a legjobb döntés. Jómagam egyáltalán nem rajongok a found footage filmes stílusért, de be kell hogy valljam, kíváncsi lettem volna arra, hogy ezt miként hozták volna tető alá ennél a filmnél.

Maga a film kezdeti alapfelállását finoman szólva sem illetném túlzott eredetiséggel, hisz ha Dunát nem is lehet vele rekeszteni, de az élátkozott tárgyak horrorfilmes felhozatala igencsak tágas. Talán pont ez az álláspont vezette oda Mike Flanagant, hogy egy kicsit érdekesebb és egyben szokatlanabb koncepcióban tálalja majd a film történetét a nézőknek. Ugyanis hirtelen nem tudnék még egy olyan horrorfilmet megemlíteni, amelyben ennyire erősen jelen lenne a múlt és a jelen idő történetszála. Eme kettős idővonal-ábrázolás úgy a film kétharmadáig el is nyerte az én tetszésemet, de sajnos a film végére teljesen átesik annak a bizonyos lónak a túloldalára, és már-már követhetetlenné válnak az események. A két idővonal összemosása egy bizonyos pontig valóban egyfajta egyediséget kölcsönöz a film történetének, de amikor már azt kezdtem el érezni, hogy az egymásba kapcsolódó idővonalak semmi mást nem szolgálnak, csak hogy a figyelmemet odatapasszák a képernyőre, akkor már jóval kevésbé élveztem a látottakat. Azt gondolom, hogy nem lett volna erre feltétlenül szükség, ugyanis igenis volt egy-két igencsak jó elképzelés eme történetben, amit meg is pendítenek benne, főleg a film első felében.

Egy másik nagy gondom a filmmel, a színészek, ugyanis mind Karen Gillanből, mind pedig a filmbéli öccsét alakító Brenton Thwaitesből hiányzott a drámaiság, amivel némiképp azért nem ártott volna megtölteni filmbéli karaktereiket, hogy egy hitelesebb alakítást láthassunk tőlük. Színészek terén egyedül csak a fiatal Kaylie szerepében látható Annalise Basso hozta azt a szintet, ami elvárható lett volna a többi színésztől is egy ilyen történet során.

Mindent egybevéve egyáltalán nem volt egy rossz film az Oculus, hisz nem olcsó ijesztésekkel akarták a nézőkre a frászt hozni, hanem sokkal inkább egyfajta sötét képzelgések egész tárházával, ami azért bőven értékelhető, de a fentebb említett hibái miatt tőlem csak három csillagot érdemel.