Kezdődik a Mahábháratával (amit egy érdekes animációval, és Amitabh Bachchan brummogó hangján élvezhetünk végig) Eklavya, a szolgalelkű íjász dharmájáról (nehéz elmagyarázni, olyan, mint a japán szamurájoknál a bushidó).
A következő jelenetben a nagybeteg királynő (Sharmila Tagore) mellett a király () Shakespeare szonettjeiből olvas fel feleségének. Én meg teljesen elbűvölődtem ettől a két jelenettől. Innentől kezdve már tudtam, nekem ez a film nagyon-nagyon tetszeni fog. És nem is csalódtam a megérzésemben.
Csupa szeretnivaló karakter: az életképtelen arisztokrata szerepében fejedelmi (de mellesleg impotens és kopasz is, két rút tulajdonság a hindi társadalmi elvárások terén) és egyben nagyon is emberi féltékenységi drámája, ami visszahull a fejére.
A királyi ikergyermekek női tagja, Nandini (Raima Sen), aki születése óta bolond, és bátyja szerint az egyetlen normális ember az elfuserált erődben. A trónörökös Harsh (Saif Ali Khan), aki önkéntes száműzetését szakítja félbe, hazatérve anyja utolsó rítusára, s megtudva a titkot származásáról, meg egyebekről is, cselekvésre szánja el magát.
A király öccse Jjoti (Jackie Shroff), aki 52 éve hajbókol bátyja előtt, s kilátása sincs egy jobb jövőről, bár tanácsaival teljesen abszurd csapdahelyzetbe kergeti a királyt (aki a parasztok haragja elől fellegvárába rejtőzik el), és vasalt csizmás fia Uday (Jimmy Shergill), aki a trónról ábrándozik.
A város rendőrfőnöke Panna Lal Choohar (Sanjay Dutt), akinek ősét még betört fejjel a palota téglái közé falazták, mert az érinthetetlenek kasztjába tartozott, de hát nagyon fordult a világ, Indiában demokrácia van, a királyok csak az otthonukban uralkodhatnak, ugye, ő az aki mindig jókor van, jó helyen, és feloldja a királydráma véres eseményeit.
A szolgálólány Rajjo (Vidya Balan), akinek minden őse a királyi családot szolgálta, s reménytelenül szerelmes a hercegbe, de minden erejével azon van, hogy boldoggá tegye Nandinit, és az ő nagy szerencséje, mert viszontszeretik.
És persze a királyi testőr Eklavya (Amitabh Bachchan), akinek híres nevét anyja adta azzal a paranccsal, hogy híven fogja szolgálni a királyt, s megvédi, akár az élete árán is, hirtelen abba a személyes pokolba kerül, hogy vagy teljesíti dharmáját, és megbosszulja a király halálát, vagy szégyent hoz az utána következő generáció fejére. (Hogy ez a feloldhatatlan ellentét hogyan keletkezhetett, azt inkább nem árulnám el, mert ez nagyon fontos momentuma a filmnek, s csak a legvégén derül ki.)
Lenyűgözően sok a felső kategóriás sztár ebben a filmben, és tényleg mindenki odateszi magát rendesen, nem is értem, hogy miért nem volt akkora sikere Indiában, hiszen a hindi lélek pont az ilyen tragikus történeteket szereti igazán, Shakespeare-t meg különösen kedvelik, a film története meg olyan, mintha egy most felfedezett Shakespeare-dráma volna.
Az égvilágon semmi sincs a hagyományos indiai filmekből, és mégis szinte minden benne van. Lenyűgöző történet, meseszerű cselekményszövés, színes karakterek, tragédia (nem sokan maradnak életben a díszes famíliából), van benne hamleti vívódás, othellói féltékenység, sok hűhó egy csipetnyi hatalomért, megrokkantan is pompás királyi palota (a radzsasztáni királyi erőd, csak nézni is csodálatos), egy lenyűgöző tőrhajigálási jelenet, szemkötővel, röpködő galambbal (by Repülő Tőrök Klánja), a háttérben suttogó intrikák meg csak hab a tortán.
A film egyébként rettentően rövid, szerintem a legrövidebb bollywoodi film amit láttam (a Hisss nem számít, mert amcsi rendezője van), mindössze 105 perces.
