A film abból az ősi elvből indul ki, hogy a kutyák és a macskák ellenségek. Ezt az elavult hitet azonban már sokszor megcáfolta az élet. A problémám az a filmmel, hogy egyértelműen leteszi a voksát ebben a cicás vagy kutyás vagyok kérdésben és csak fekete vagy fehér karakterekkel operál, hiszen a kutyákat állítja be a jófiúnak, a macskákat pedig a velejéig romlott, vérszomjas rossz fiúknak, akiknek egyetlen vágya, hogy hatalomra törjenek. Cicás gazdiként ezzel az elgondolással egyszerűen nem tudok azonosulni és úgy érzem a készítők sem igazán, hiszen (ha jól emlékszem) a második filmben már erőteljesen igyekeznek kompenzálni azzal, hogy a Kutyák és macskák összefognak és együtt győzik le az újabb fő gonoszt, aki ki más lehetne, mint egy macska.
Ami a kivitelezést illeti, az már alapvetően veszélyes terep, amikor élőszereplős filmekben beszéltetni kezdik az állatokat, ez csak egy pár film esetében működött, például az Úton hazafelében (de ebben az esetben csak az állatok gondolatait hallhattuk, az ember nem kezdett el beszélgetni velük), ez a szájmozgatós animáció pedig még tovább ront az amúgy is necces helyzeten. Az emberi karaktereket illetően csak annyit mondanék, hogy ennyi bugyuta embert régen láttam egy rakáson: az egykor szebb napokat megélt Jeff Goldblum és Elizabeth Perkins a szánalom határát súrolják, miközben a kisfiút alakító Alexander Pollock olyan bamba fejeket vág, amely egy tisztességes B-filmhez is kevés lenne.
Sajnos ez a film annak a tipikus esete, hogy egy beszélő élőállatos vígjátékhoz nem elég a cukiságfaktor (a kutyák némelyike tényleg aranyos). Ennél egy kicsit többre van szükség, mert különben nem kapunk mást csak egy gagyi családi vígjátékot.
